.

      Úgy szeretlek

Úgy szeretlek, mint egy verset
s e vers legyen dícséreted,
szemed színéből szeretnék szőni
e dícsérethez rímeket.

.
Mint drága, régi mesterek
tűnődését hűs verssorok,
úgy zárja ékszerként magába
e vers tűnődő mosolyod.
.
Szertehullnának szavaim,
de összefogja két kezed:
Te vagy a forma és a ritmus
s Te vagy a szín, a képzelet....

.
Mellettem állsz, s mégis, mintha
messze lennél: rád gondolok.
Formállak magamban, mint egy verset
s dúdollak, mint egy dallamot. 

.

/Zelk Zoltán, 1935/        

 

.

            „Virradóban”

.
Csendes vidék ez, villák, úri kertek,
bontatlan, sűrű erdő itt az éj.
Mint puha lepke, száll a hárs- s virágszag
s a fán huhog a bagolyszáju szél.

.
A keskeny járda is most éji ösvény,
bozótba torkoll. Kigyulladt szemü
macskák lopódznak rajta vatta-talppal,
kutatva régi, szép, vad életük.

.
S itt járok én is, mélyedbe merülve
varázslat, erdővé vált éjszaka!
nem levegőt, de csendet lélegezve,
a hárs-ízűt! Lassan megyek haza.

.
De mintha erdei tisztáson verne
tábort valami gondtalan csapat
s üvöltene: zene és ének szálldos
a nyári vendéglő fái alatt.

.
S a kapu előtt, a kőfalnak dőlve
egy rossz ruháju, pöttömnyi gyerek.
Hogyan került ide? A földből nőtt ki?
Nézem, nézem, tán négyéves lehet.

.
– Ne félj – köszöntöm, s kérdem: – mit csinálsz itt?
Hogy hívnak, kisfiam? Ki az apád?
Eltévedtél, vagy valakire vársz itt? –
– Vájok – felelte. – Kit? – A nagymamát!
.
– Hát hol van ő? Tán bent a vendéglőben?
Vacsorázik? Te mért nem mégy oda?
– Nem vacsojázik… – Akkor zenét hallgat?
– Dehogy.... mosogat bent, a nagymama…

.
– Úgy, mosogat.... És most éjfélre jár már…
– Hát meddig vársz rá? Mikor visz haza?
– Csak vijjadóban! – így, e szót felelte,
„Csak vijjadóban…” zengett még szava,

.
„Csak virradóban!” zúgott még fülemben
végig az úton, míg mentem haza.
„Csak virradóban!” üvöltik a fák is
s vélük a szél, az ég, az éjszaka!

.

/Zelk Zoltán, 1938/