Másnap reggel, miután újra lefutottam a biztonsági ellenőrzések számos körét, ismét ott voltam a légkörkutató intézetben. Bedard pontban tízkor lejött elém az előcsarnokba. Mosolygott, de hogy miért, azt el sem tudtam képzelni. Az irodája felé menet elmondta, hogy megkapta a fotókat, és az egyik különösen fölcsigázta az érdeklődését, mert egy időjárási eseményre emlékeztette. Pár éve ugyanis az történt, hogy a Boulder közelében lévő, Flagstaff Mountain (Zászlórúd-hegy) névre hallgató magaslat biztosította a Kármán-féle örvénysor, illetve az infrahang kialakulásának feltételeit. Bedard személyesen is rögzíteni tudta az ismétlődő jelenséget, amely nem utolsósorban azért volt egészen fantasztikus, mert a NOAA szomszédságában történt.

Miután ezt megtudtam, Bedard ismét bevezetett egy tárgyalóba, amely kisebb volt, mint az előző napi beszélgetésünk helyszíne. Miután leültünk, előhúzta a Halat Szjal hegy fényképét, amelyet az este küldtem át neki.

„Nem a Bakancs-szikla miatt van, hanem a kupola formájú hegytető miatt – mondta, majd végighúzta ujját a havas hegyen, és hozzátette: – Igen, ez egy szép, szimmetrikus, kupolaszerű tereptárgy.”

Nem akartam hinni a fülemnek: meg kellett kérnem Bedardot, hogy ismételje meg, amit mondott. Erre részletesebben is elmagyarázta, mire gondol: a szimmetrikus, kupola formájú hegytető, illetve a sátor közelsége ideális feltételeket biztosított a Kármán-örvény kialakulásához. Figyelembe véve mindazt, amit a térség időjárásáról mondtam, valamint a növényzet teljes hiányát, a helyrajzi térképeket és a tanúként kihallgatott ivgyeli lakos szavait, a következő megállapításra jutott: „Mindez számomra arról árulkodik, hogy azon a helyen ismétlődő szélesemények történnek.” „Várjon! – vágtam közbe. – Akkor ez most Kármán-örvény vagy infrahang?”

Mindkettő, mondta Bedard, majd hozzátette, hogy nehéz lenne ennél ideálisabb időjárási és terepviszonyokat találni a Kármán-féle örvénysor kialakulásához. Az infrahangot is generáló légörvények azon az éjszakán bizonyára süvítve ostromolták a Gyatlov-csoport sátrát, és a túrázóknak sejtelmük sem volt róla, hogy mi okozza kellemetlen közérzetüket és félelmeiket. Bedard előadta a hipotézisét: „El tudom képzelni, hogy bent vannak a sátorban, hallják, hogy felerősödik a szél, és érzik, hogy a sátortól délre rezegni kezd a talaj. Aztán nyugat-keleti irányban átvonul valami robaj, és már a sátor alja, a ponyva szövete is remeg, majd mintha újabb tehervonat dübörögne el mellettük, ezúttal észak felől. A robaj iszonyatos méreteket ölt, és a most elhaladó, erősebb légörvény hatására „berezeg” a mellkasüregük is. Kezdik érezni az infrahang által kiváltott pánikot, félelmet, nehézlégzést, mert fiziológiai hatású frekvenciák jönnek létre.”

Dr. Bedard ezután bámulatos tömörséggel foglalta össze az én hároméves kutakodásom lényegét: „Maga valójában egy szemtanúk nélkül lezajlott, tragikus eseményt próbál rekonstruálni.” És valóban: szemtanúk híján, mivel én magam sem voltam ott azon a februári éjszakán a Halat Szjal hegyen, nem tudhattam teljes bizonyossággal, és nem tudhatta senki más sem, hogy mi űzte ki sátrukból a túrázókat. Abban a pillanatban, dr. Bedardot hallgatva, aki elmagyarázta, miként hozhatta létre a hegy és a szél a kavargó levegő eme elegáns mintázatát és ezáltal a pánikot kiváltó infrahangot, mégis ez tűnt a legmeggyőzőbb elméletnek, amit valaha hallottam.

Mérhetetlen megkönnyebbülés töltött el, és közben nem győztem álmélkodni, hogy milyen pofonegyszerű a megoldás: a hegy a „tettes”, amelynek az őslakosok oly találó, baljóslatú nevet adtak. Ha három éve valaki azt mondja nekem, hogy a manysik által „Halott hegynek” elkeresztelt, 1079 méteres magaslatot közvetlen felelősség terhelheti a túrázók tragikus sorsáért, biztos, hogy nem hittem volna el.