Köszönöm.

Igen, ez a H és kísérőzenekara, pontosabban ennek az érzete, ez sajnos találó. Észrevétlenül, ha nem is feltétlen albumról-albumra, ám trendjében egyértelműen megbomlani látszik a csapatmunka, a négy zenész hátrébb húzódik H „javára”, hogy ő az énekesi-frontemberi minőségében, a jellegzetes stílusával jobban érvényesülhessen. És ez az érzet most, a FEAR-en jön ki leginkább, valószínűleg összefüggésben a hosszú szerzemények túlsúlyával.

Innentől pedig aztán már a hallgatótól/rajongótól függ, hogyan viszonyul ehhez, már amennyiben egyáltalán ő maga valóban érzi ezt az eltolódást. Ami engem illet, annyira nem zavar: kicsit sok itt Hogarth-ból, igaz, de más negatívumot vele kapcsolatban soha nem tudtam és most sem tudnék mondani, a pozitívumokkal ellentétben. (E tekintetben egyébként ugyanaz a szitu, mint a szintén friss Anderson-Stolt-album esetében: Anderson maga az Isten, de úgy látszik van az úgy, hogy Istent is túl soknak érezzük...).

Igen, az ismerkedési fázisban szokatlanul sokat hallgattam az albumot, hogy összeálljon, hogy teljesen be tudjam fogadni (nem, nem azért hogy egyáltalán tetsszen, és ez nagyon fontos: már elsőre is tetszett, a The Leavers szétesettsége, a problémás H-faktor és a kiszámíthatóság ellenére is, hiszen minden tekintetben, ezen belül minőségben is, fajsúlyban is jellegzetesen Marillion a FEAR, márpedig a Marillion: alap); de ezt a sok meghallgatást egyértelműen az amúgy igen-igen nehéz falat The Leavers, az El Dorado és részben a TNK szokatlan hosszúságai hozták, és semmiképp nem a H-faktor, vagy a kiszámíthatóság.

A hosszúság és a "nehéz esetség" pedig nálam türelemmel minden további nélkül legyűrhető dolgok.