InteriorLulu Creative Commons License 2016.11.13 0 0 4718

Kezdem a lényeggel, vagyis hogy nekem a sajnos nyilvánvaló, sokak által jogosan felrótt hibáival együtt is kimondottan tetszik a FEAR.

A jellemző dalszerkezetek – többtételes, hosszú, epikus trackek – szempontjából persze más, mint bármelyik előző album, de azért mégiscsak minden pillanatában tipikusan marillionos. Így ha csupán a szerintem az ezredfordulótól datálható megújulást, a „modernebb” Marilliont veszem, nekem nagyjából egy szinten van az amúgy – leginkább a nagyot ütő Gaza és a Montreal okán - erős Soundsszal, elmarad a mérföldkő Marbles mögött, viszont az Anorakot és a Happinesst picit megelőzi (a Somewhere-t pláne, és igen, a Happiness egy jó anyag).

A hivatalos beharangozókban, promóanyagokban az elmúlt 25 év legjobbjaként állítják be a FEAR-t, szerintem ezt maguk Hogarthék sem gondolják komolyan. Az viszont erre az albumra nagyon igaz, ahogy Hogarth jellemezte nemrég valahol a Marillion zenéjét: a Radiohead és a Floyd ötvözete, persze a stabil, markáns és egyedi saját alapokra épülve. Lassú, építkezős, epikus dalfolyam, erős hangulatú, hosszú gitárszólók, valamint magába fordulás, melankólia, csöndes elmerengés, és persze társadalmi-politikai kritikai attitűd… Hangulatában leginkább a Brave-re emlékeztet, ám a Brave azért eléggé más anyag: többek közt mert ami dolog itt problémás, az ott még nem (vagy nem ennyire erősen) volt jelen.

 

Az egyik gond a FEAR-rel, hogy Hogarth és az ő sajátos, „drámai művész” stílusa - az ehhez igazodó dalok jellegén keresztül – már valóban túlontúl rátelepszik a zenére. Nem hagyja igazán kibontakozni, élni. És részben ebből következik a zene gyakran egysíkúvá válása, az önismétlés, a sajnos – ha egyáltalán nem is minden ízében, mégis - túlságosan gyakori kiszámíthatóság; és ez az egyes dalok zenei komplexitása mellett is így van. Mert vannak itt bőven drámai magasságok és mélységek, mégis a legtöbb zenei fordulatot, megoldást, hangulatot hallhattuk már, ismerjük már, sőt gyakran számítunk is rájuk. Aki csak pont ezzel a lemezzel ismerkedne a bandával, és vevő mind erre a fajsúlyra, mind erre az atmoszférára, annak akár letaglózó is lehet a FEAR; de nekünk, akik jól ismerjük h-éket, nekünk ez a kiszámíthatóság erodálja az összképet.

Mindenkinek másképpen persze, az én füleimben speciel annyira azért nem: hallottam már ezt tőlük, igen, éreztem hogy most ez jön, igen. Nem döbbenek le, nem sokszor kapom oda a fejem (párszor amúgy de, bizony odakapom), ám ez szerintem pusztán annyit jelent, hogy nem most újult meg a Marillion, mint tette azt legutóbb 2001-ben és részben három évvel rá. Számomra sem ez a kiszámíthatóság, sem Hogarth már túlzott jelenléte nem vesz el lényegesen az élvezetből, valószínűleg mert a két jelenség mögött egy nagyon régóta tartó folyamat áll. Magyarán beleszoktam.

 

És mert részleteiben szerintem egészen rendben van a dolog.

Az El Dorado egy tipikusan lassan és fokozatosan építkező, drámai csúcspontot („You can’t see into my head”) is elérő, igen atmoszférikus, a The Invisible Man-hez sokban hasonlító, erős dal, az album egyik nagy dobása. A rövidebb és egyszerűbb Living in FEAR-ben is megvan ez a végére-felpörgés, de ami igazán tetszik a dalban, az egyrészt az, ami Hogarth vitathatatlan erénye: a stílusának erős dinamikája, azaz a csöndes elmerengés és az elsöprő szenvedély közötti spektrum gyakori és hibátlan bejárása; másrészt a háttér fantáziadús szintihasználata.

A The Leavers emlékeztet leginkább a Brave-re, a hangszerek megszólalásai (Rothery síron túli hangzású, megunhatatlan pengetései!), a hangulat, a leülések-melankolikus elmerengések… Sikerében, koncerteken lehetne ez a szám akár a hosszában (is) hasonló This Strange Engine-dal 2 is, de szinte biztosan nem lesz az: túl azon, hogy az Engine-t a különlegesen személyes hangvétele már önmagában hallatlan szimpatikussá teszi (és most ennyit az Engine-ről), túlságosan széttöredezett az egész, túlságosan sokfélék az egyes, önmagukban amúgy teljesen rendben lévő témái. Dallamaikban, zeneileg, dinamikailag. Igen unikális például az első rész (Wake Up in Music) szintipopos lüktetése, de aztán már nem térünk ide vissza; a harmadik és a negyedik részt (Vapour Trails és The Jumble of Days) összefogó Brave-es csöndesség, leülés túl hosszúra nyúlt, egyszerűen kettétöri a folytonosságot; a záró One Tonight végének (ami egyébként a h-éra jó negyedszázadának zenéjében talán a leginkább nyúl vissza a Misplaced Childhoodhoz) pedig nincs zenei előzménye. A dalban itt-ott előbukkanó The Remainers-téma lehet ugyan egy összekötő szál (az is), de igazából sajnos nem elég erőteljes, karakteres… Azt hiszem, ezek miatt lehet ennyire nehezen emészthető (merthogy az) ez az egyébként zenei kincsesbánya-dal.

Az egyetlen szám az albumon, ami nem különösebben hat meg, a White Papers. Tetszik ugyan a dinamikája, a hirtelen leállásai és újbóli beindulásai, de nemigen tudnék róla ennél több jót – mondjuk rosszat se – mondani.

A The New Kings a FEAR egyértelmű erőssége, magasan a legjobbja. Ha már az előbb szóbahoztam a koncert-sikereket, nem csodálkoznék ha ugyanolyan kötelező kellékké válna, mint a Neverland, és az „Any fool can see”/”I want to be someone…” –hoz hasonlóan ugyanúgy mindenünnen zengene a „Why is nothing ever true?”, a „You’re living for the NK”, és persze a „We’re too big to fall…”, vagy a magányos, klasszikus pengetésből berobbanó We are the new Kings, we had the keys…”… Klasszikus, tökéletes progresszív rock a Marilliontól. A négy tétele teljesen harmonikusan illeszkedik egymáshoz, még az első hallásra kissé elállónak tűnő, ám lúdbőrözős katarzist hozó utolsó is. A majd 17 perce ellenére is kerek, homogén, kompakt egész, lehetne a Marbles egyik ékköve is.

Az albumot záró nyúlfarknyi, zongorás-énekes, rezignált Tomorrow’s New Country szerepe talán csak annyi, hogy feloldja a TNK epikus drámaiságát – ha így van, azt teljesíti is.