Két további szempont.

1. Del Frate arra panaszkodik a könyv előszavában, hogy az olasz lovassági katonák nem igazán tudják használni a kardjukat (1868 körül). Ebből arra következtetek, hogy nem lehetett túl minőségi az akkori legénységi kardoktatás. Sőt, talán kijelenthető, hogy amire a hadseregek elkezdtek komolyan és módszeresen foglalkozni a vívás oktatásával, létrehozták a vívómesterképző intézményeket - a XIX. sz. 50-60-as éveiben, francia, osztrák, később az olasz Scuola Magistrale -, addigra a haditechnika fejlődése gyakorlatilag feleslegessé tette a kardhasználatot. Innentől kezdve ezekben az intézményekben sportvívást oktattak.

2. Az 1917-es magyar lovassági szabályzat 135. pontja "könnyű, 2 cm széles pengével bíró" vívókardokat említ a vívás oktatásánál. Sajnos nem láttam olyan leírást, ahol pontosan felsorolták volna, hogy az Y. huszárezredben pl. heti 2 alkalommal lett volna ilyen oktatás, ebből 10 perc a szolgálati fegyverrel gyakorolt 6vágás, 50 perc vívólecke könnyű vívókarddal, végül 10 perc vágásgyakorlás agyagkúpokon stb.