De jó volt újra átélni az egészet, köszönjük szépen a részletes leírást, a dicsérő szavakat és a szép képet. Igazán nagyon jól sikerült. Elnézést, hogy nekünk nem jutott eszünkbe, hogy akár rólad is készíthetnénk fotót. Ellentétben azzal, amit a kép sugall, nem voltunk ott valami jó állapotban. De még ezzel együtt is ez volt talán az utolsó olyan pont, ahol együtt voltunk és még viszonylag emberi formánk is volt.   

Nekünk a nagy célunk az, hogy egyszer együtt érjünk célba egy versenyen. Erre volt már példa, de az nem ultrafutó verseny volt. Most nem sok hiányzott a közös célbaéréshez, de ez az élmény még várat magára. 

Abban viszont teljesen igazad van, hogy nem érdemes nagyon korán befutni. Vagy nagyon jó vagy, és még előző este befutsz Chamonix-ba, vagy amatőrként kiélvezed a verseny minden percét és különösen a célbaérést. Én ez utóbbit választottam. Felejthetetlen élmény. Futsz át a városon, mindenki éljenez, megtapsol, gratulál, minden lehetséges módon kifejezi elismerését. Holott az utolsók közt vagy, épp csak hogy a szintidőn belül. És mégis. A járókelők, a kávézó teraszán üldögélők, a már rég célbaért versenyzők, a szpíker, mindenki rád figyel, neked gratulál. Hihetetlenül meg tudják ünnepelni a futókat. Ezek az utolsó percek azok, amiért érdemes előtte egy teljes napig küzdeni. 

Sokat beszélgettünk Gusztival azóta arról is, hogy kellett volna-e esetleg valamit másképp csinálni. Ahogyan azt biztos sokan tudják, ő nem lát valami jól. Régebben még azt is meggondolta, hogy sötétben kimerészkedjen-e a Margitszigetre. Aztán sokat hezitált azon, hogy elindulhat-e a Bécs-Budapesten, mert ott a második nap utolsó néhány km-ét már sötétben kell teljesíteni. Miután ez is meglett, nekivágott a Spartathlonnak. Az aszfaltos versenyen első alkalommal még kísérővel ment, utána már inkább csak csapódott ehhez-ahhoz, aki épp jött. Legutóbb már önállóan is elboldogult. Most meg már terepen is bátran belemegy a sötétbe. Persze nem a szeme javult meg időközben, a fejlámpák lettek egyre jobbak :)

A CCC-n azért megbeszéltük, hogy a sötétben futok majd előtte, fényvisszaverő csíkokat is szereltünk a bokámra. La Fouly-ba még együtt értünk be, de az utána következő hullámos, egyébként egész jól futható szakaszon nem tudott jól haladni. Hányingere volt, enni nem bírt, elfogyott az ereje. Csúsztunk ki a szintidőből. Talán Issertnél voltunk, amikor azt mondta, hogy búcsúzzunk el, nekem még van esélyem célba érni, kér lenne azt kockáztatni. Rendkívül nehezemre esett otthagyni őt. De úgy gondoltam, hogy ott végül is egy falu van, aszfaltút, nem messze (Champex-ban) várnak a gyerekeink, biztos szól majd nekik és érte jönnek. Így hát én elkocogtam, ő még ott maradt a kútnál mosakodni. Amilyen frissen, jó állapotban vágtam neki a verseny hátra levő részének, olyan végtelen lepusztult állapotban estem be néhány km-el arrébb Champex-ba. Alig bírtam felküzdeni magam odáig. Hányingerem volt, egyszerre izzadtam és fáztam, éhes voltam, de nem bírtam enni, biztos voltam benne, hogy itt nekem is végem lett. Kértem a gyerekektől egy lázcsillapítót, de úgy ki volt száradva a szájam, hogy nem bírtam lenyelni. Megakadt a torkomon és azzal a lendülettel, minden előzetes értesítés nélkül kijött belőlem minden, ami nem odavaló volt. Két dolog történt hirtelen, varázsütésre: először is elég sok hely lett körülöttünk az amúgy igencsak zsúfolt sátorban és teljesen rendbe jöttem. Csak a nagyfiam, Árpi méltatlankodott kicsit, hogy lehánytam őt. Hiába, nem könnyű a kísérők élete :)

Viszont, teljesen váratlanul, alig néhány perccel utánam, megjelent Guszti a sátorban. Jókedvűen mesélte, hogy milyen könnyen, gyorsan feljött, milyen hamar eltelt az a néhány km. Nem győztem csodálkozni. Összeszedelőzködtünk és együtt vágtunk neki a Bovine-nak. Biztos voltam benne, hogy ezt a versenyt már nem veszi el tőlünk semmi. Ő azért óvatosságra intett és sajnos igaza lett. A hegy lábáig még egész jól haladtunk, de a mászás megkezdése után nem sokkal ismét kezdődött nála a hányás, elerőtlenedés, küzdelem. Bíztam benne, hogy csak fel kell valahogy érni a tetejére, lefelé majdcsak jobban lesz. Nem így történt. Lefelé is nagyon lassan, meg-megállva haladtunk, csapatostul mentek el mellettünk a futók, biztos voltam benne, hogy most már végképp kicsúsztunk a szintidőből (nem volt nálam óra). Mi tagadás, türelmetlen is voltam már akkor. Guszti javasolta, hogy hagyjam őt ott, learaszolgat majd egyedül. Ezt én nem mertem megtenni. Mégiscsak magashegység, éjszaka, bár tudtommal nincsenek szakadékok, azért nem hiányzik, hogy elájuljon valahol, vagy egyszerűen csak leguruljon a hegyoldalon. Végül nagy nehezen leértünk Col de Forclaz-hoz (ez egy aszfaltút), ahol ő leült a földre és egy tapodtat sem volt hajlandó tovább megtenni. Azt mondta, hogy szól a kísérőinknek, hogy jöjjenek érte. Rendkívül csalódottan mentem tovább. Annyira biztos voltam már benne, hogy meglesz, együtt fogunk célba érni, és most mégsem. Azóta is sokat gondolkoztam azon, hogy ha akkor otthagyom őt a Bovine-on, nem boldogult volna-e egyedül jobban, nem lehet-e, hogy ugyanúgy magára talált volna, mint néhány órával korábban. 

Én végül szépen végigbandukoltam a hátralevő részt, még pont belefértem a szintidőbe, bár sok tartalék nem maradt. Sietni nem volt már hova. A célbaérés azért sokat kárpótolt. A közös befutás meg megmarad még egy újabb kihívásnak a jövőben.