3. rész - Svejc

 

Arnuva völgyéből elindulva hamar találtam magamnak ürügyet egy kis megállásra, megcsodáltam az ösvénytől alig pár 10 méterre morajló vízesést. Érdekes, elég kevés futó vette  fáradságot, hogy letérjen a kijelölt útról, én azért nem hagytam ki. A nap továbbra is tűzött, de mintha egy kis szellő enyhítette volna a hőséget. Csigatempómat a fenntarthatóság illúziójával próbáltam igazolni, de koránt sem voltam biztos, hogy a következő pár órában nem dőlök-e ki végleg a versenyből. No nem szó szerint, hanem végérvényesen be kell majd látnom, hogy ezzel a pulzusértékkel, ezzel a túlhajtott keringéssel nem lehet további tizen sok órát hajtani magam. Vagy egyszerűen csak kivesznek a versenyből ránézésre, vagy még egyszerűbben valamelyik ponton túllépem a szintidőt.

Aggodalmaimat igazolandó egyszer csak feltűnik mellettem Timi és Guszti, és nagy vidáman üdvözölnek, hogy vagyunk, hogy vagyunk. No tessék, pedig azt hittem, nem futom el az elejét (hisz nem is futottam az elején!!), erre a bölcsek, aki Spartathlonokon edzették magukat a sok 10 órás megmérettetésekre, a lassú kezdésükkel már a verseny 30. km-e előtt bedarálnak. EZt alig gondolhattam végig, Guszti meg is lép, lassúnak találva a sétámat. TImi még marad egy darabon, beszélgetünk kicsit, de Guszti sem tűnik el szem elől. Annyit azért nem enged az emelkedő. Van pár plusz itató pont, illetve valami kád, amit inkább a teheneknek szánhattak, mi azért abból is frissítünk. Persze csak mosdás, sapka vizezés. Aztán ahogy haladtunk felfelé, minél közelebb érve a Ferret hágóhoz, valahogy úgy kezdett visszatérni az erő belém. Talán nem is ez a jó megfogalmazás, hanem inkább az addig motollaként pörgő pulzusom, szívem, keringésem kicsit mintha lecsillapodott volna. Gondolkodtam mi lehetett ennek a magyarázata. Talán a 2 leves, amit lenyomtam Arnuvaban, vagy a szellő, ami kicsit enyhített a tűző nap keltette hőségen, talán az utóbbi időszakban visszafogott tempó megértette vége a szervezetemmel, hogy nem kell őrült módjára dolgoznia, egy kicsit visszavehet a teljesítményből, és kicsit az emésztésre, a regenerációra is maradhat egy kis energia. Mivel közben viszont Guszti meg elkezdett bajlódni a gyomrával (nem kellett volna ugye úgy elrohanni mellettem! :-) ) így visszaelőztem. A hágó előtt egyszer bevártam őket, hogy felajánljam, készítek róluk egy fotót, mert ilyen háttér előtt ritkán pózolhat az ember. Éltek is a lehetőséggel. A tetőre is nagyjából egyszerre értünk fel, de én ott már nem időztem sokat. Még egyszer kigyönyörködtem magam az olasz völgyben, ami annyi szenvedésemnek volt tanúja, majd átléptem a svájci oldalra.

Nem tudom Svájcról kinek mi jut eszébe, de biztos sok embernek a tehén. Ezért is vigyorogtam magamban egy nagyot, amikor alig lépve át a határt, kolompolás távoli hangja ütötte meg a fülemet. Lentről, a völgyből jött, messziről, mégis érződött, hogy jó sok kolomp veri szét ott lent a csendet. Természetesen lila pacákat kerestem a szememmel a zöld háttéren, de meglepetésemre még csak nem is barna-tarka foltokat találtam, hanem sötét színűeket, már már feketéket. Szóval a lila tehén tényleg mítosz. A svájci tehén fekete. Ennyi.

A másik változás már a versenyhez kapcsolódik. Örök igazság, hogy ha valahova felmész, előbb-utóbb majd le is kell jönni onnan. Végre lejtőre kerültem. Ráadásul kellemesen futhatóra. És még a közérzetem is jó volt. Ettől aztán nagyon jó kedvem kerekedett, és elkezdtem szép könnyed (-nek érzett :) mozgással leszáguldani a hegyről. Még olyan szurkolásokat is kaptam, elismerő pillantások kíséretében, hogy "Bon deszant" vagy valami hasonló, azaz hogy "szép ereszkedés". Mondjuk elég látványos sebességkülönbséggel daráltam be azokat a sporikat, akik pillanatnyi alig pár órás gyengeségemet kihasználva arcátlanul lehagytak a Ferret-i "siratófalon". (Érzésre. :) ) Ja, amúgy érzékeltetésül közlöm 101 ember előzött meg az Arnuvába belépésem és a hágó között. Ebben persze benne vannak azok is, akik nem 2 tányér levessel, és árnyékban hesszeléssel pocsékolták az időt a frissítőponton, hanem mondjuk 5 perc alatt átviharoztak rajta. A következő pontig, a 10 km-re lévő La Fouly-ig 900 m szintet veszítettünk. No de ez a veszteség csodás nyereség volt. 160 embert fogtam meg ezen a szakaszon, aminek teljesítéséhez 1 óra 15 percre volt szükségem. Közben kis svájci falvakon futottunk keresztül, ahol az embere az utcán piknikezve szurkotak a futóknak. Sok helyen volt kitéve víz, slag, de a legtöbb faluban volt állandóan folyó kút, aminek a vize - legalábbis akkor úgy éreztem - finomabb, mint a legjobb sör! (Na jó, ezt egy kicsit fura így leírva látni... :D De hogy nagyon finom volt, az biztos! :) ) Amúgy is szép volt maga a völgy is, jól is éreztem magam,és haladtam is előre mind távot, mind helyezést tekintetében. Kár persze, hogy a verseny oldala azt nem mutatja, hogy egy frissítés közben mennyi ember előzi meg, mert szerintem elég elgondolkoztató szám jönne ki. Ugyanis La Foulyban 19 percet múlattam az időt. Természetesen ettem levest 2 tányérral, mert az már bevált, de kedvem szottyant megkóstolni a már Arnuvaban is látott szalámit. És ha már szalámi, akkor persze sajttal. Jó zamatos, enyhén szagos francia (persze svájci) sajttal. És még jól is esett. Kár, hogy egy kis vörös borral nem tudtam meglocsolni. :) A készleteimet is feltöltöttem, talán a tartállyal való küzdelem is adott pár percet a depóban töltött időmhöz, majd tovább indultam.

Champex következett, ami a CCC középső betűjét adja, és ami tulajdonképpen tekinthető a verseny féltávjának. Az odáig tartó út karakterisztikája, ha az ember megnézi a szintrajzot, egyszerűnek tűnő Lefelé 400 méter (1600-ról 1200 alá), majd fel 300 (1500 alá kicsivel). Persze csak látszólag egyszerű az ügy, mert valahogy mégis össze lehet rajta szedni 570 méter szintemelkedést. Az erőm szerencsére kitartott erre a szakaszra is, termékenynek is mondhatom ezt a részt, mert itt is futottam sokat, a síkokat is viszonylag tempósan, csak az emelkedőnél torpantam meg. Mire felértem a városba, ami szinte soha nem akart elérkezni, kezdett besötétedni, én meg kezdtem újra megrogyni. Ugyan 140 helyezéssel kerültem előre, de az erőnlétem ismét kicsit megingott. Ildikó sem válaszolt az órákkal azelőtt küldött sms-emre, és ez meg az energiadefektus erős csorbát ejtett a harci kedvemen. Champexben szerencsére volt egy kis biztatás, mikor megérkeztem, de mikor beértem a hatalmas sátorba, amiben több százan voltak, sokáig tébláboltam csak a helyemet keresgélve. Mindenütt kísérők vették körül a futóikat, csevegtek, mosolyogtak, még ha fáradtan is, és akkor arra gondoltam, hogy nem is tudom, éreztem-e még magamat ennyire egyedül, mint ebben a nyüzsgő, zsibongó tömegben. Tudtam, hogy nem lehetséges, mégis valahol titkon reménykedtem, hogy Ildikóék meglepetésszerűen várnak majd ezen a ponton, és picit csalódtam, hogy nem így volt. Ezek persze nem realisztikus gondolatok, hanem a 11 órája úton lévő fáradt elme vágyálma. De láttam pár hozzám hasonló arcot, pl egy lányt, aki mikor bejött és szétnézett, láttam, majdnem elsírta magát. Már majdnem odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, mi a probléma, de aztán erőt vett ő is magán. No de sokáig nem nyavalyoghattam, igyekeztem elmerülni a frissítő kínálatában, ami ezen a ponton kiegészült némi pasztával. Szerencsére lehetett hozzá szószt kérni. :-)) Értsd, volt, aki csak simán a tésztát rágta el! Mondjuk a szósz is olyan volt, hogy többet abba az étterembe nem mennék, ahol ilyet adnak, de az adott helyzetben nem csapkodtam az asztalt a vendégkönyvért. :) Szóval leves, tészta és KÁVÉ! Bűn rossz ízű, de a koffein tartalma vitathatatlan volt. Még némi kóla elfogyasztása, majd a tartállyal való sikeres küzdelem után tájékozódtam kicsit az előttem álló feladatról. Minden sátor falán a kijáratnál információs táblák álltak, rajta olyan adatok pl. hogy a következő pont elérésére milyen szintidővel bezárólag van lehetőség. Megnyugodva láttam, hogy bár a verseny elején ettől tartottam, de immáron a "záróbusz" messzire került tőlem, komoly időtartalékom volt a szintidőkhöz képest. A másik érdekes adat, hogy a következő pont milyen messze van, illetve addig menni szintemelkedést, szintcsökkenést kell abszolválnunk. És innentől a verseny végéig ezek az adatok lettek fontosak. Maradt ugyanis 3 pukli előttünk. Mindhárom nagyjából hasonló kihívást jelentett: kb 900 méter emelkedés, majd kb ugyanennyi ereszkedés. Ezek már magukban is elég nyugtalanító számok, de ha az ember hozzáveszi, hogy nagyjából 5-6 km oszlik el ez a szint, akkor azért elgondolkodik. Nézzük csak:

Mátrakeresztes - Muzsla. Sok büszke magyar terepfutó Mátrabérc élményeinek megkeserítője. 42 km után egy gyilkos, soha véget nem érő mászás. 7 km, 400 m szint. Hmmm, most ez meg kicsit rövidebb távon több, mint 2x akkora emelkedés.

Szentfa kápolna - Prédikálószék 2 km-en 400 méter emelkedés. Terep 50/100 (RIP). 42 km után siratófal. Itt ugyan 2,5, 3x-os távon, de több, mint 2x annyi mászás.

Aztán, ha egy megvan, és nem csapod szét a lábad a másik oldalon az ugyanolyan meredek lejtőn, akkor jön belőle még 2. Hát, mondjuk úgy, kíváncsi voltam, hogy fogom magam érezni az 1 hegy tetején. Már mentem volna kifelé, mikor egy nő hozzám fordult, és megkérdezte, indulok? (angolul.) Mondom, hát, igen, menni kéne. Akkor jön velem. Annyira nem örültem ennek, én szeretek magamban szenvedni, de gondoltam, a sötétben nem akar egyedül bóklászni, hát jöjjön. Így ketten vágtunk neki előbb Champex villanyfényes utcáinak, majd a várost elhagyva a sűrű sötét erdőnek.

 

Folyt. köv. :)
Következik A 3 pukli című rész, amiben minden még nyitott kérdésünkre megnyugtató választ kapunk. (Nem a kertész a gyilkos, amúgy.)