A társadalom alján a szolgák voltak találhatók, ők kevesebben voltak mint a szabadok, de ők művelték a nagybirtokok földjeit. A 8-9. században a többségük még rabszolga volt, de helyzetük változott. A rabszolgák ára túl magas volt a birtokból nyerhető haszonhoz képest. Ezért telket adtak nekik és családjuk lehetett, így nem kellett új rabszolgákat vásárolni, mert a rabszolgaság öröklődő volt. Az egyház elfogadta a rabszolgaságot, Isten büntetésének tartotta, de javított helyzetükön, a rabszolga ura tulajdona, de lelke van amiért Isten előtt az úr felelős. Tiltotta az egyház a rabszolgák bírósági ítélet nélküli megölését. A 9.századtól az volt az egyházi álláspont, hogy a rabszolgát családjával együtt kell eladni. 

A telekre ültetett rabszolga, házasodhatott, önállóan termelt a telkén, de nem volt birtokjoga a telekre, halálakor az úr döntött javairól - holtkéz-jog. házasságkötéskor illetéket - maritagium és ágypénzt fizetett az úrnak. Évente fejadót fizetett az úrnak. 

Fel lehetett szabadítani, egyházi és világi úton, de nem volt teljes a felszabadítás, egy lazább szolgai állapotba került.

A szolgák többsége sclavi - telekre ültetett rabszolga volt, de léteztek még a villagazdaságban dolgozó rabszolgák és szabadabb állapotú szolgák is. A 9.század végétől nőtt a szabadabb állapotú szolgák száma, ezekből alakult ki a 10-12 század közt a klasszikus középkori szolgaréteg - servage, leibeigenschaft. A serf, leibeigen a föld tartozéka lett és nem az úr tulajdona.