megszületett :)

2016. máj. 15. 0:00
UTH (Ultra-Trail Hungary)
114 km / 4200 m szint

Minél nagyobb a verseny, annál többet gubbasztok a beszámolón. Viszont holnap már Mátra 115, szóval nem halogathatom tovább... :) Na szóval úgy kezdődött, hogy...

Szombaton este egy pihenősebb hét végén becses nejem és Vajda Anita társaságában kikocsiztunk Szentendrére. Felvettem a rajtcsomagot, kicsit társalogtunk, majd visszakísértem a csajokat az autóhoz. Itt rontottam el a dolgot. Mire visszaértem, már elég kapkodósan kellett öltözködnöm, cihelődnöm, és végül nem maradt idő belanolinozni a talpamat, lábfejemet. Végülis szerintem ezt az egyet hibáztam az egész verseny során, de ez sajnos komoly hatással volt a táv végén a közérzetemre.
Még sosem futottam éjjel, max. este, így kíváncsian vártam, hogy viseli majd a szervezetem az éjszakai műszakot, illetve mennyire leszek álmos hajnalban, meggyötört másnap délután. Aludni előzetesen persze nem sikerült.
Nagyon visszafogottan vettem az első kilométereket, beszélgetősen, de ennek ellenére nem éreztem túl jól magam. Zavart a fejlámpa, kicsit úgy éreztem, szédelgek, erő se volt. No mondom, szép lesz, ha ki kell szállnom már Dobogókőn. Aztán egy olyan jó fél óra múlva kezdett helyrerázódni a szervezetem. Ideje is volt, mert jöttek az első saras részek. Számítottam rá, hogy nem lesz könnyű pálya, de azért így is megzavart a rengeteg csúszkálás, pocsolya, mély sár kerülgetés, amivel szembesültünk.
Az első frissítőponton, Dobogókőn, kellemesen elszöszöltem, feltöltöttem a puttonyt, hagytam, hogy még páran megelőzzenek, pedig sejtettem, hogy amúgy is a mezőny hátsó traktusában utazom, de nem akartam kapkodni az elején.
Belus Tomi barátom megcsinálta az elérhető adatokból a ponton és az előző szakaszon elért sorrendekkel kibővített táblázatot, innen tudom, hogy 82-ikként értem ide. Aztán lefelé menet, ahogy elhaladtam Szaszáék fotópontja mellett, Szabó Áron beszült, hogy "jól a végén vagy!". :) Ez volt az első intés, a másodikat pedig az egyik irányítótól kaptam kicsit még lejjebb, valami sorompónál. (Az hol lehetett??) Így szólt: "Te vagy a 108. Számolom." No ez már kicsit szíven ütött. Mi a fene, csak én kezdtem visszafogottan, mindenki más rendes tempóban megy?? Vagy túlzásba vittem a csigatempót? (Persze valamelyik adat nincs rendben, mert 26 helyet nem estem közben vissza, sőt. De ezt nem tudtam akkor, csak a 108-as számot.) Így aztán innentől elkezdtem kicsit jobban tolni, ami a lejtőn, ami az én igazi terepem, ment is. És közben számoltam. Az elkövetkező 2 órában vagy 25 embert előztem meg 2 - 3 - 5-ösével. Aztán valahogy vége lett az előzéseknek, előttem vákuum keletkezett. Mindenesetre Pilisszentlélekre már 64. helyen érkeztem. Közben mikor kivel teljesítettem rövid szakaszokat. Belus Tomi, Bartakovics Balázs, Lázár Laci, Kósik Gábor,... De sokat nem mentem senkivel, mert szeretek saját tempóban futni, senkihez nem igazodva. Meg kicsit olyan meditatív is egy ilyen utazás. Volt nemzetközi élményem is. Egy bukaresti fickóval is beszélgettem, egy lengyel csapattal is mentem röviden.
Pilismaróton ettem egy kis paradicsomlevest, már hiányzott is valami izótól, géltől különböző íz, mondjuk sós levest vártam előzetesen. Ja, ekkor már bőven világos volt, még Szentlélek előtt elkezdett világosodni, egy pillanatig tán még a nap is átsütött a felhőréteg alatt.
Itt új utastársat kaptam, egy soproni (?) srácot, Takács Zolit, akit eddig még sosem láttam terepversenyeken, és vele egész sokat mentünk együtt, a Kisrigónál vált csak szét végleg az utunk. Megvolt együtt a Szakó-nyereg, majd lementünk Dömösre. Közben csodaszép szakaszokat hagytunk magunk mögött. Dömösön felvettem a csomagomat, és úgy döntöttem, legfőbb ideje a tiszta sár, szétázott zoknimat, kamáslimat kicserélni, amire lehetőségem volt, mert küldtem előre cserecuccot. Persze ezzel elcsesztem vagy 10 percet. (P.marót 59., Dömös 65., azaz ennyien előztek meg cihelődés közben.) A Prédire már 61-ikként értem, 31. idővel, azaz a rápihenés a meredélyre meghozta a gyümölcsét, nem csoffadtam meg felfelé, sőt, Lepencére ereszkedés közben újabb 7 helyet hoztam egy 18. szakaszidővel. Eztán jött az egész pálya talán legszebb szakasza, a Spartacus ösvény. Oda menjen el, aki még nem volt! Nagyon látványos, izgalmas. Itt valahogy nagyon pörgött a lábam, végigfutottam a hosszú, szinte vízszintes szakaszt, majd Pszt.lászló határában várt kedvesem. Vele tettük meg a hátralévő rövid utat a a Kisrigóig. Közben bejöttek a rövidtávosok, és elkezdtem kidüllesztett mellkassal futni, annyi csodáló és elismerő tekintetet, szurkolást kaptam tőlük. Persze én is vissza "hajráztam". A Rigóban megeszegettük a levest a versenytársakkal, elpihengettem ott vagy 10 percet, aztán nekivágtam az Apátkúti völgynek, ami szintén nagyon szép, csak arra már sokat jártam. Érdekes, hogy ez a rész teljesen jól futható volt, leszámítva hogy jó párszor a patakon keltem át a kövek helyett, illetve simán bokáig merültem a mocsárba párszor. Előzgetés itt is volt, de az aszfaltos szakasz nagyon nem esett jól, pedig annyira nem vagyok finnyás. Visegrádon (51. hely) már nem vacakoltam annyit, töltekeztem, bár csak minden 2. ponton tettem ezt, mert kitartott a bő 1 liter izó 1 pont kihagyással, minden ponton való ivással. (Talán ihattam volna többet...) Jött a Pap-rét irány, amit már jó sokszor megfutottam, nem volt meglepetés. Ildikóm itt is elém jött, és most elég hosszan tudott kísérni. Ez jól esett. A többi részlet nem változott. Sár, néhányszor rendesen bokáig merülés...
Pap-réten (49.) SK-ék csinálták a fesztivált. Öröm az ilyen pontokra befutni, az embert kiveszi az monoton ritmusból, kicsit szocializálódhat, nevethet, barátkozhat! Eztán Ildikóm levált, ment vissza a Kisrigóhoz, én meg célba vettem Szentendrét és az utolsó 2 fordított vámpírfogat a szinttérképen.
És innentől kezdődött a vesszőfutásom is sajna, mert ahogy beharangoztam az elején, a lábaim vízhatlanításának kihagyása kellemetlen következményekkel járt. Elkezdtem érezni előbb egy szúró pontot. Ismerős volt, egy Less Nándoron 2 x vettem le a cipőmet menet közben, hogy megtaláljam a kavicsot, pedig csak a kialakuló vízhólyag okozta a szúró érzést. Mivel már esélytelen volt bármilyen beavatkozás a szétázott lábamon, összeszorított foggal tűrtem. Mondjuk nem fájt mindig, viszont legalább terjedt a talpamon. Aztán már a másik lábamon is megjelent.
Persze ehelyett inkább arra koncentráltam, milyen lesz 100 km után meghágni az ijesztőnek lefestett Vörös-kő csúcsot. Hát, tényleg jó meredek volt, de büszkén állíthatom, hogy nem fogott ki rajtam. Megtorpanás nélkül mentem fel rajta, persze egy fenntartható tempót választva. A lefelét már nem nyomhattam túl a talpam miatt, pedig az izmaim még bírták volna. Közben megrettenve néztem a völgy túloldalán magasodó bércet, félve kérdeztem a versenytársakat, nem tán oda kell még felmennünk? És oda kellett. :) De az is megvolt. Közben jó pár skalpot az övemre tűzhettem, és már az utolsó nagy hegy, a Nyerges tetejéről ereszkedtem lefelé, amikor rám tört egy ellenállhatatlan érzés, ami megállásra késztetett. :) Utólag megnézve az eredménylistát, ezzel 6 pozíciót veszítettem, de muszáj volt. Igazából már legalább a Kisrigó óta hordoztam nehéz terhemet...
A Skanzenhez 45-ikként érkeztem, már nagyon fáradtan, és meghökkenve hallottam a pontőröktől, hogy még 10 km. No mondom, a 18 órás teljesítésnek - amit közben kitűztem célul - annyi, hisz 17 óra már elmúlt, én meg nem vagyok "6 perces" szinten. Főleg, hogy mint kiderült, ez a látszólag sík szakasz még jócskán tartogatott kis aljas emelkedőket. Körülöttem jó pár "rövid"-távos roskadt magába, hasonló számítással, ugyanis az ő helyzetük rosszabb volt, nekik 18 órára célba kellett érni a sikeres teljesítéshez. És bizony mint kiderült pár embernek a teljesítésébe került ez a félrevezető infó, ugyanis a valós táv 7 km volt. Hát ez elég nagy szarvas hiba volt a szervezők részéről...
Engem már leginkább a célbaérés vágya hajtott innentől, illetve miután a telefonom és a sporttársaktól közben kapott információ is arra a megállapításra juttatott, hogy mégsem 10 km van hátra, és mégis meglehet a 18 órai célbaérés, utolsó erőimbe kapaszkodva szárnyakra keltem. Ugyan csak 1 hosszútávost előztem meg ezen a szakaszon, de számos rövidtávos maradt mögöttem. A városon belül a patak melletti rész végtelennek tűnt, de aztán csak eljött a patakátkelés, majd kis bizonytalankodás után - főként a szurkolók pozíciójából tájékozódva - ráleltem a cél felé vezető macskaköves útra. És innentől jött a beteljesülés. Előzetesen nem voltam túl lelkes a versenyt övező nagy felhajtás miatt, nem ájultam el attól, hogy a szépséges szentendrei belvárosban van a rajt és a cél, de utólag meg kell állapítsam, zseniális húzása volt ez Csanyának. Az, hogy tapsoló, pacsizó, hajrázó turisták, helyiek vagy épp szurkolók között tehettem meg az utolsó pár száz métert teljesen elfújt minden fáradtságot a tagjaimból, és boldogan, kissé elérzékenyülve csaptam a célba 17 óra 50 perc minden nyűgjétől, fájdalmától, de szépségétől is áthatva.
A kalandok itt persze még nem értek véget, mert még motozáson - na jó, felszerelés ellenőrzésen - vettem részt, ahol vicces kedvemben frászt hoztam az ellenőrző kislányra. Miután az összes listaelemet kipipáltuk, az utolsóhoz ért, személyit kért. Én meg hirtelen kétségbeesett arcot vágva mondtam, hogy az nincs. Az amúgy láthatóan tisztelettel a munkáját végző leányzó arca elnyúlt, hogy úristen, meg kell fosztania a teljesítő címtől, mire gyorsan mondtam neki, hogy jogsim van. :) Jót nevetett ő is.

Utószó:
5 perc ácsorgás után már csak tyúklépésben ment a járás, és a járdaszegélyek is palánkmagasságúaknak tűntek. Érdekes, hogy 5 perc alatt futóból szánalmas rokkant lettem. :) És a 2. emeleten lakunk, lift nincs. :) Aztán másnap megvolt a ráedzés, ki kellett pakolnunk a félig teli garázst felújítás miatt, a végére már a lépcsőn lefelé és délcegen, hetykén közlekedtem. :)

Tapasztalat: bírtam a 18 órás éjszakai, majd nappali dupla-műszakot. Nem voltam álmos, nem voltak brutális holtpontjaim. De mindehhez az is kellett, hogy szerényen, a tiszteletet megadva álltam oda a feladathoz. És ennek köszönhető a 100 körüli pozícióból a 44-ikig való előretörés közben. (Az utolsó 2 szakaszon 31. időt mentem.)
Lényegében végigfutottam a távot, nyilván az emelkedő futhatóságának megállapításánál kicsit szigorúbb voltam, mint pl. egy P85-ön.

Azóta kijött az UTH 2017 időpontja, és szomorúan kellett megállapítanom, hogy valamelyik ujjamat le kell harapnom, mert most nem hogy nem lesz (szűk) 3 hét az UTH és a Mátra 115 között, de valószínűleg ugyanazon hétvégén lesz...