UTH 55 2016

 

Végletekig szubjektív beszámoló, hosszú, de cserébe unalmas, vigyázat, csak erős idegzetűeknek!

 

A dolgok közepébe vágva: Lajos-forrásig minden rendben, pulzus betartva, hárman csapatjuk, a svéd lány – Kristin Berglund, egy külföldi srác meg én, úgy számolom, mindenképp 10-ben vagyunk, mint utólag a Straváról kiderült, kb. 3 perccel lehettünk az élmezőny mögött. Két irányító áll ott, mondják, hogy a zöld háromszögön kell lemenni a patakig és az aszfaltig, majd onnan tovább. Persze két útitársam egy kukkot sem értett az egészből, de mutatom, hogy ez a jó irány, menjünk. Zúzunk lefelé, de sehol egy szalag vagy jel. Leérünk egy dózerúthoz, ez csak nem a beígért aszfalt még, gondolom. Mindhárman egyre bizonytalanabbak vagyunk, megállunk, a fiú mutatja az órájára töltött track-et és mondja, hogy kb. 200 méterrel jobbra vagyunk a kijelölt úttól. Közben eszembe jut, hiszen itt a pálya a kék kereszten megy lefelé az útvonal szerint, be is jártuk pár napja Adrival, bosszankodom, hogy nem kérdeztem rá az irányítótól, miért erre küldött. Visszafordulunk. Persze jönnek szembe többen, már magyarok is, összejövünk legalább 8-10-en. Mondják hogy menjünk még tovább lefelé a zöldön, ha már fönt azt mondta a gyerek. Elég meredek ez a szakasz, leérünk egy picike patakocskához, de sehol aszfalt. Ez biztos nem az a patak még. Keresztülvágunk, tovább visz a zöld, de már fölfelé. Na fasza. Fölfeléről nem volt szó, fönt az mondta, hogy leérünk majd a patakhoz. Egy kis kilátós részhez érünk, a track alapján még jobban eltávolodtunk az úttól, és látjuk a nagy patakot a mélyben, jó messze, és az út továbbra is csak fölfelé vezet. Úgy döntünk, visszafordulunk.  Klassz a meredeken pattanásig feszült idegekkel visszacaplatni, persze gyűjtöttük be folyamatosan a szembejövő embereket, meg a plusz szinteket, egyre többen voltunk, kezdett elúrhodni mindenkin a béke és nyugalom, majdnem tábortüzet gyújtottunk és elénekeltük a kumbayát. :)

 

https://www.youtube.com/watch?v=oP02JAOjCRc

 

Visszaértünk a dózerúthoz, addigra még jöttek föntről, tuti vagy 30-an lehettünk már. Szürreális látvány volt, ahogy verseny közben ennyi ember tanakodik egyszerre, merre is kéne menni. Van, aki szerint az a kis imposztor fönt (nem ez a kifejezés hangzott el pontosan róla :) direkt elirányított, van, aki szerint nem tudja a különbséget az aszfaltút és a földút között, és ezen a dózerúton kéne balra menni. Páran úgy döntünk, visszamegyünk teljesen föl a kereszteződéshez, ahol elirányítottak, és megkérdezzük, pontosan mi is van most akkor. Mások a dózerúton indultak el balra, többen meg továbbmentek a zöldön lefelé, ahonnan mi épp visszajöttünk. Szóval szétrajzottunk a szélrózsa minden irányába. Íme a példák később az ábrával, ki hogy döntött (köszi Strava Labs):

 

Iuliana Stroescu, a román csaj meg még páran teljesen visszamentek, és onnan tértek rá a kék keresztre, majd le a dózerútig, és onnan le az aszfaltig, patakátkeléssel, nagyjából az eredeti tracket követve. Az ő színe a világoskék az ábrán.

 

Tristam Lake a dózerutas megoldást választotta, onnan tért rá a kék keresztre, az ő útvonala a lila.

 

Én végül nem mentem föl teljesen, mert közben szemből valaki új infóval jött, vele már azt is közölte a gyerek, hogy útvonalváltozás miatt kell erre menni. Aha. Útvonalváltozás.  Hát ezt nekünk is mondhatta volna. Akkor talán nem parázunk a track miatt. (Ha meg, mint mások beszámolóiban olvasom – akik később értek az ominózus elágazáshoz, mint mi – ezt a bővebb infót kaptuk volna mi is: útvonalváltozás van, nincs kiszalagozva a szakasz, végig a zöld háromszögön menjetek amíg el nem értek az aszfaltig, akármi van, ha föl, ha le vezet éppen az út, akkor is, végképp semmi zűr nem lett volna. Valahogy elmakogom kevert német, angol és latin nyelven a dolgot két társamnak, vagy elektivitizem, mittudomén, de eszünkbe sem jutott volna visszafordulni, míg az aszfalthoz nem érünk.)

 

Na vissza lefelé újra. Még mindig kétségeim voltak, hogy ez a jó út, de mivel már kb. 20 percet elszórakoztunk a föl-le ingázással, gondoltam a verseny már úgyis mehet a kukába, tökmindegy, megyek erre, hátha. Libasorban, beszélgetve haladunk, szinte ott a komplett női élmezőny - Pálos Zsófit, Lubics Szilvit, Ottlakán Orsit ismerem föl - kivéve a svéd és a román lány. Mint mondtam, ők a visszafordulás után az eredeti tracket követték végül. Visszaérünk a kilátós részhez, az út kanyarodik jobbra, és határozottan nem lefelé vezet. De mindegy, megyünk tovább, egyszer csak kezd lejteni, a remény kezd ébredezni mindenkiben, és lőn, föltűnik a beígért aszfalt. Áll ott rendező is, akkor mégis ez volt a jó irány. Halleluja. Utólag nézve kb. 20 percbe került ez a kis malőr. A fekete jelzi a mi útvonalunkat (jól látszik a kunkor azon a szakaszon, amennyivel többet mentünk, ha kinagyítjátok a Lajos-forrás körüli részt).

 

Na de mit csinált az élmezőny? Ők is eltévedtek vajon? Kérdezhetnők. Hála a Stravának erre is fény derül, a zöld Berta Gábor útvonala. Hoppá. Egy új variáció. Ők lementek ugyan a zöldön, túl a kilátós részen, de a kunkort már nem tették bele, nemes egyszerűséggel átvágtak lefelé valahogy, átkeltek a patakon, kb. 1,7 kilométert spórolva meg azzal, hogy nem mentek végig a zöld háromszögön. Tiszteletem, kispista bátyám. :)

Itt vannak a variációk a Flyby segítségével (azért csak négy embert jelöltem ki, mert így áttekinthetőbb a dolog, de ha mindenkit kijelöltök, az az igazi élmény), ha valaki nem ismerné, el kell indítani fent a lejátszót, és lehet nézni az egérmozit:

 

http://labs.strava.com/flyby/viewer/#577120360?c=u2mrr47z&z=C&t=1NE1sm&a=aChmIkJWYyJqgWEiFg5tIg

 

Jól látszik, a négy közül melyik útvonal a legrövidebb és melyik a leghosszabb, ki mennyit veszített és nyert az általa választott úttal (eltekintve most a hezitálásoktól meg visszafordulásoktól, önmagában is a mi útvonalunk, a hivatalos a leghosszabb, majdnem 2 kilométerrel, az oda-vissza ingázással meg összesen kb. 3-4 plusz kilométert tettem a távba, 58.8 km lett összesen.)

 

Summa summárum, mindezek után az első ellenőrzőpontnál, Pilisszentlászlónál a Lajos-forrásos három perces hátrányom 32 perce duzzadt, az első tízből pedig visszacsúsztam a 45. helyre. Ezt akkor persze pontosan nem tudhattam, csak utólag, az adatokat nézegetve áll össze a kép, de azt éreztem, hogy nagyon hátul lehetek. Hirtelen egy hendikepverseny közepén találtam magam. (Ha valaki nem járatos a lóverseny világában: a hendikep esélykiegyenlítést jelent, az idősebb, tapasztaltabb és nagyobb életnyereményű lovak hátrébbról indulnak, hosszabb távot futnak, mint társaik az ügetőn. Az idősebb talán még stimmel is nálam, de hogy nagyobb életnyeremény… Muhaha, azt a pár Nyúlcipő Trail elsőséget meg dobogót csak nem nevezném annak :), és hogy nekem kelljen előnyt adni egy Karlovits-Juhásznak… Talán egy párhuzamos univerzumban.)

 

Nem húzom tovább, végülis visszajött a kedv a futáshoz, már szó sem volt kukába dobásról, meg túrázgatásról: folyamatosan előzgettem az embereket, Visegrádnál a 32. voltam (a Papp réti adatok nincsenek meg senkinél), a Skanzennél már 11., akárcsak végül a célban.

Közben pedig folyamatos detektívmunkát is folytattam, tisztára Maigret felügyelőbe nyomtam, akit megelőztem, próbáltam kérdezgetni, merre is jött az eltévedés után, persze senki sem csinálta végig a zöld háromszöget, mindenki valami rövidebben jött, ahogy a pár szóból kivettem. Ha pedig piros rajtszámos hosszútávosok mellett mentem el, próbáltam pár biztató szót váltani velük, remélem senki nem vette tolakodásnak, nekem sokat segít, ha biztatnak verseny közben.

Na azért persze nem volt fáklyásmenet innentől sem az egész, mikor épp Csipi mellett haladtam el a visegrádi kaptató után, és biztattam, hogy ez nem a Börzsöny, pikkpakk lenyomja, majd nyúltam a kiporciózott Sponser gumicukraim után, ideje kajálni, dermedten vettem észre, hogy a cukrok sehol. A hiperszuper, hülyenevű Ronhill Trail Fuel Twin Short-om géltartó gumipántjai üresek. Vagy a patakátkeléseknél, vagy valahol lefelé eshettek ki, na gondoltam, szép, eléhezek, plusz a végén még szemetelésért ki is zárnak majd. Csak remélni tudom, hogy nem okoztam ökológia katasztrófát a patakokban, és nem koffeintől szédelgő rákok és teknősök hordáit szabadítottam az utánam következőkre. Összesen egy gélem maradt, amit a rajtszámfelvételnél kaptam egy eladó sráctól kipróbálásra, örök hála érte. A Pap réti frissítőpont még jó messze volt, a gél nélkül nehéz lett volna.

Aztán az Úrasztal-oldalnál utolértem Pinyót is, csodálkoztam, hogy nem láttam korábban az eltévedéskor, de mondja, hogy ott volt ő is, csak onnan más útvonalon ment, mint én. A Papp réten, a frissítőponton próbáltam minél több banánt meg olajbogyót magamba tömni, hisz már semmi kajám nem volt, ki kellett tartson a végéig, amit itt befalok, annak elégnek kell lenni a célig. Az utolsó frissítőnél, a Skanzennél, tudtam, csak folyadék lesz, kaja nem. Azért fostam rendesen, most jött a Vöröskő meg a Nyerges hegy, kaja nélkül, de talán elég lesz az izó, a Skanzennél meg majd bekólázok, az is ad valami energiát a végéig.

Így is lett, nem volt gond, még Pinyóval előzgettük egymást oda-vissza szórakozásképpen a Nyerges hegytől, ő a fölfeléken előzött, én a lefeléken előztem vissza, legalább nem unatkoztunk. Se eléhezés, se nagyhalál, csak a cél.

 

Összefoglalva a versenyt, M. Emese, kiskorú – pillanatnyilag még nyolcadik osztályos tanuló, ám már felvételt nyert szépreményű gimnazista  – plasztikus kifejezésével kell hogy éljek: megint fölszálltam a lúzerbuszra. Hát igen, Mesi, lassan kiváltom rá a törzsutaskártyát is, úgy néz ki.

Szóval lúzerbusz, lúzerbusz, de ez a mostani már legalább nem olyan emeletes, londoni fajta, mint a Mátrabércen, hanem csak mondjuk az a pici Volkswagen minibusz, az a hippis. Még a kavarodás közben sem vesztettem el a koncentrációm, nem hagytam el magam, mint a Mátrában, utána meg végig tudtam nyomni, a gumicukros malőrtől eltekintve már semmi gikszer nem jött közbe. A visszatérés a kézikulacshoz bejött, a cipőválasztás – elővettem az Asics FellRacert a Hoka Challengerem helyett – a sárban nagyon is működött (bár az aszfaltos részeken azért hiányzott a Hoka), nem fáztam, nem öltöztem túl, a kötelező felszerelésben előírt kabát kérdését is megoldottam a Jysk-es összehajthatóval, tulajdonképpen minden rendben ment.

Ha nincs a tévedgetés, ha bátrabban megyünk tovább először a zöld háromszögön, esetleg neaggyisten kicsit pontosabb az irányítás, és ha még az elsők is megfutották volna a teljes változtatott útvonalat, nem vágják le azt az 1.7 kilométert, már egész tolerálható lenne a különbségem hozzájuk képest. (Pilisszentlászlótól, ahonnan már mindenki ugyanazon az útvonalon haladt, 18:10-et kaptam Carlos-tól, összesen meg a hatodik időt futottam onnan, plusz 3 kilométerrel és legalább plusz száz méter szinttel a lábamban, ahogy számolgattam – de ezt a számolgatást be is fejezem, a végén még az lesz a vége, hogy kihozom magam az első helyre :).

Persze a feltételes módú mondatoknak, „mi lett volna, ha…” ebben a sportban sincs értelme, ez van, a hivatalos időm 6:02:33 és kész, pont. De ha nincs a Strava, és vele az útvonalak összehasonlíthatósága, akkor sokkal rosszabb szájízzel gondolnék vissza az egész versenyre. Mivel ez az egész kavarodás az első ellenőrzőpont előtt történt, azokból az adatokból nem is lehetne rekonstruálni, mi is történt valójában. Így azért könnyebb nem teljes kudarcként kezelni ezt a „bruttó" 50 perces különbséget az elsőtől. És legalább lesz min javítani jövőre.

 

A végső tanulság? „A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve” mondás ebben az esetben is beigazolódott. Az alapvetően jó szándék – tereljük el az útvonalat a megáradt patak miatt – a kaotikus megvalósítás/ulás miatt azt eredményezte, hogy azok szívták a legnagyobbat, akik betartották a szabályokat és végigmentek az elterelt úton, azok, akik visszafordulva az eredeti track-et követték, már kevesebbet szoptak, akik meg mindenre fittyet hánytak, jártak a legjobban. Mondhatnánk, és akkor mi van? Pár perc és pár kilométer, na bumm, számít ez? Nem mindegy hogy 11. helyezés, vagy esetleg 6.? 20 perccel jobb az időd, vagy rosszabb? Nem. K@rvára nem. Ha kicsit is komolyan vesszük amit csinálunk, minden egyes perc és kilométer számít. Akármilyen szinten is vagyunk, azért indulunk versenyeken és fizetünk érte nevezési díjat, hogy összemérhessük magunkat másokkal, egyforma feltétek között, ugyanazon az útvonalon és körülmények között teljesítve ugyanazt a távot. Mindig is lesznek eltévedések minden versenyen, normál esetben, ha valaki az útvonal lerövidítésével jogtalan előnyt szerez, akkor vagy időbüntetést kap, vagy kizárják. Így van ez az UTH szabályzatában is. Ám itt, mivel úgy tűnik, mindenki önhibáján kívül került más útvonalra, ez nem opció szerintem, lehetetlen is lenne kivitelezni (most egyenként mindenkit „kivallatni”, merre is ment, és mennyit is vágott le :), meg nem is lenne jogos. De ettől még a fő alapelv, amitől verseny a verseny, hogy összemérhessünk magunkat másokkal ugyanazon feltételek mellett, alapvetően sérült. Ezen már nem lehet változtatni, kész, ez van. El kell fogadni. Nincs időgépünk, hogy újrakezdjük az egészet.

Egyetlen eredménye azért a jövőben talán lesz a malőrnek: ha útvonalelterelés van, sokkal sokkal sokkal egyértelműbb kommunikáció, kristálytiszta utasítások kellenek, ami mindenkit egyformán elér, az elsőket, a középsőket, az utolsókat, magyarokat, lengyeleket, hottentottákat egyaránt. („Hülyebiztos” egyértelmű mondatok, hiszen verseny közben, fáradtan, beszűkült aggyal mindannyian kicsit hülyékké válunk.) És azután akkor, ha valaki ennek ellenére nem tartja be őket, akkor jöhet a büntetés, a koki meg a saller. De akkor kivételek nélkül, vasszigorral.

A legtragikomikusabb vagy dühítőbb, szomorúbb, viccesebb, nevetségesebb, stb. (mindenki kiválaszthatja a vérmérséklete meg a véleménye szerint megfelelő jelzőt), persze azért az az egész dologban, hogy valószínűleg az egész elterelésre nem is lett volna szükség, az a minimum harminc ember, aki a másik irányba menve megelőzött, minden gond nélkül jutott át a „megáradt” patakon, nyugodtan lehetett volna talán az egész mezőnyt az eredeti útvonalon hagyni. (Persze nem láttam milyen viszonyok uralkodtak annál az átkelőnél, lehet mégiscsak kockázatos lett volna, könnyen beszélek így, felelősség nélkül.) De hát akkor lemaradtam volna életem első hendikepversenyéről, mondhatnánk. És milyen igaz. A változatosság gyönyörködtet. Egyszer az életben ezt is ki kellett próbálnom.

 

(Azt végezetül feltétlen le kell még szögeznem, hogy alacsony származásom miatt sajnos nem vagyok párbajképes, ha valaki így akarna elégtételt venni rajtam vélt vagy valós sérelmei miatt, amit ezen írás közben elkövettem, csalódnia kell. Se kard-, se pisztoly-, se frísztájlrep-párbaj szóba sem jöhet.

De komolyan, ha a verseny közben valamit nem jól láttam, később rosszul rekonstruáltam, esetleg ténybeli tévedéseim vannak, akkor óriási elnézést mindenkitől, sértő szándék senkivel szemben nem volt bennem.)