Kántor Péter: A könyvespolc előtt

 

 

Az ördög súgta nekem egy napon,

 

vagy egy túlbuzgó angyal inkább, igen,

 

egy olyan, aki folyton terveket sző

 

az emberek javára állítólag,

 

ne halogasd tovább, súgta az angyal,

 

mire vársz? egyszer meg kell tenni úgyis,

 

gyerünk, selejtezd ki a könyveid!

 

És nekiveselkedtem mint Toldi Miklós

 

annak a recsegő könyvespolcnak.

 

Megpróbáltam kiselejtezni a könyveimet,

 

muszáj, gondoltam, ha nehéz is,

 

de mégis, a jövő érdekében,

 

hogy legyen helye a jövőnek,

 

hogy tudjam hova tenni, ha jön.

 

De hiába erőlködtem, nem sikerült,

 

nem tudtam kiselejtezni egy darabot se.

 

Talán mind annyira tetszett, azért?

 

Á, nem! De ahogy beleolvastam

 

ebbe is, abba is, amabba is,

 

elkábultam és megszédültem,

 

rám tört a gyengeség, mellbe vágott,

 

akár a tavaszi fáradtság,

 

az a sok fohász, sok akarás

 

nyomot hagyni, valami nyomot hagyni.

 

De hát muszáj-e nekem választani

 

dadogás és dadogás között?

 

Ugyan, hagyd a csudába az egészet,

 

súgta a fülembe az ördög,

 

nincsen jobb dolgod? nincs fontosabb?

 

ne törődj a selejtezéssel,

 

majd megteszi helyetted valaki más,

 

bízd a holnapra a holnapot,

 

nem muszáj folyton választani,

 

kergetni folyton az igazságot,

 

minek gyötörnéd magad ezzel?

 

majd megpróbálod egyszer máskor.

 

Körülöttem könyvtéglahegyek.

 

Bontási terület? Építési?

 

Szeretnék beköltözni egy toronyházba?

 

Egy kertre nyíló nyári lakba?

 

Meghúzódni a hideg elől?

 

A meleg elől? Ajtót nyitni?

 

Mit szeretnék? Nagy, tágas teret?

 

Lerogyni, felpattanni a tükör előtt?

 

Ex tempore, ó mennyi blabla,

 

beleolvastam ebbe, abba,

 

arcok villantak fel előttem,

 

láttam kíváncsi tekintetet,

 

csillogó és zavaros szemet,

 

örök fiatalt, görnyedt hátat,

 

meztelen mellet, mezítlábat,

 

lázadót és szimpla hőbörgőt,

 

hajlékkereső hajléktalant,

 

láttam bohócot, didergő dívát,

 

és elkábultam és megszédültem,

 

és visszadugdostam mindet sorban

 

oda, ahol eddig is voltak,

 

egymást gyűrve, taszítva, szítva,

 

egymás hegyén-hátán szorongva

 

abban a poros öröklétben,

 

azon a recsegő könyvespolcon.

                                                  /2012/