Költészetnap ne múljon el vers nélkül!

 

Elemészti fiait

A költészet margójára

 

Kedves Mester, ha minden úgy történt,

Amint megsejtetted – nem nagy eset -

Mondtad: könnyedén visszajár közénk

Nagyszerű, zabolátlan szellemed.

 

Elégedett vagy-e? – mutass jelet!

Van-e ki a céltalan bánatot

Elcsendesíti? Vagy okod lehet

Kiáltani: költők vigyázzatok!

 

Szívedben a kínzó kérdésekkel,

„Egy-egy kis gyertya ég a szemedben,

Miféle kikötőben lobognak

Meg-megvillanó fény-pénzeivel?”

 

„Kétoldalt karod tört evezője,

Félig a tenger magzatvízében,

De csak a kezdetben választott út”

Visz a sátoros hegy tetejére…

 

A féltékeny föld mindenkit beföd.

A megszaggatott és hűséges rög

Semmit nem tilt, nem kér, nem is köszönt:

Csak befogad a vak, közönyös öl…

 

Mint megszabott adót fogadja itt

Az élet letépett virágait –

Látja nőni, szökni legjobbjait:

A múlt, jövő – csorba jelen csak int,

 

S lehullik az idővel egy megint,

Mert itt csak sorsába fonva őrzi

Halhatatlan áldozatát a hant:

Öleli, védi övét ott alant.

 

Ismerik mind arcod szép emlékét,

Míg éltél szíved húrjait tépték:

Elirigyelték szívedből a dalt,

Mely riadót vert midőn elillant.

 

Miért nem volt elég csak az élet?

Csak a dal... ön-sorsrontó remények

Tépték szét az ének szülőhelyét –

Lett, életed jel, drága örökség?

 

Szabadság – szerelem Gyermekeként

Adtál ajándékot a hazának,

S akik fegyvert, vitézt énekeltek,

Égig nőve, csillagokká váltak.

 

És hány síron nőtt korai virág?

Sajog a lélek és jajdul a száj:

Jaj! Te bolond de messze futottál?

Gyere! Játssz még, játssz csak, ha nagyon fáj!

 

Elemészti Költő fiait a Kor,

És nem ért még véget most sem a sor,

Még el sem siratott halotti tor,

Már pókhálós feledés takar…a por.