Már kihúzott az állomásból a vonatom, már lehiggadtam a kezdeti feszültség után. Konferenciára indultam Marseille-ba. Kényelmesen elfészkelődtem a puha ülésen, a fejemet betámasztom a sarokba. Lehunytam a pilláimat, és hagytam, hogy a nyugalom átjárhasson. Hagytam, hogy a feszülős gondolatok helyett a nem-gondolatok legyenek bennem.
Visszaröppentem az indulásomhoz. Utólag érdekes, ezek a benyomások, amik visszamaradtak. Váratlanul ért, hogy Triolus fölajánlotta, hogy kihoz az állomásra.
Szívesen elfogadtam, mert nehéz a két nagy koffer, a cuccomon kívül még a kőzetminták is. A férjem meg úgyse ért rá, Trilus pedig olyan készséges, sőt feltűnően az. Habár nagyon jó barátságban vagyunk, nincs abban semmi, ha készséges hozzám. És ő tényleg az.
Már szinte azt is fölajánlotta, hogy elkísér engem végig.
Csak udvariasságból mondta volna? Olyan búgó volt a hangja, érzelmes - biztos, hogy nem csak frázis volt, hogy ezt mondta, hogy szívesen velem utazna.
Számba vettem a személyét, mert alapvetően egy jó kiállású pasi. Sőt nagyon is az. Van vagy 188-190 magas, és nagyon jó alkatú. Amikor nem figyel, olykor végigmérem. Akkora a háta, mint egy pajzs, de a csípője már keskeny. A feneke jó izmos. Tetszetős forma, nem mondom. Sajnos valami 10 évvel fiatalabb nálam, bizonyára a zsenge pipihúst többre értékeli, mint egy korombeli asszonyt. Habár előfordult, hogy elkaptam a tekintetét, amint engem vizslat.

tovább