Az arabhoz annyit, amit kihagytam az előző gyorsan megírt hozzászólásomból, hogy a klasszikus arabban még voltak esetragok, amelyek később lekoptak. Ez érintette a szóban forgó képzőt is, amelynek hímnemű alanyesetű formája így Mohamed korában még -ijjun volt (vö. https://en.wikipedia.org/wiki/Nunation). Az továbbra is igaz, hogy a honfoglalás korára még ezt a nyelvállapotot lehet feltételezni, tehát ebből még kevésbé jöhet ki a magyar -i.

 

Ami az alapnyelvi -j latívuszrag esetét illeti, azt érdemes észrevenni, hogy a ilyen -j-szerű hang a magyarban vagy eltűnt, vagy megmaradt, és ezt a kettősséget arra lehet visszavezetni, hogy kétféle hangról van szó: egyrészt a -Vi̯ kettőshangzók második, záródó eleméről (ahol magánhangzóról van szó), másrészt a -Vj hangkapcsolatról, ahol a mássalhangzóként állt. Az előbbi esetén az -Vi̯ kettőshangzó egy hosszú magánhangzóvá egyszerűsödött (amely később a szó végén lerövidülhetett), ez az -é birtoktöbbesítő jel és a vele összefüggő -i képző esete. Az utóbbi esetben azonban a hangkapcsolat megmaradt. Ez találjuk ott pl., ahol a -j-t megelőző V magánhangzó hosszú, vagy zárt magánhangzó (i, u). Az arabban -ijj-ben hosszú, emiatt kifejezettem mássalhangzóként realizálódó -j van, zárt magánhangzó előzi meg (ráadásul a korban még esetrag is volt utána). Minden azt mutatja, hogyha ez bekerült volna a magyarba, akkor a -j megmaradt volna.

 

Így tehát fonetikailag sem látom alapját az átvételnek, miközben az önmagában furcsa lenne, hogy a nyelvtani rendszerből csak ezt az egy elemet vették volna át („tartalmas” szavak könnyen kölcsönződnek, de nyelvtani elemek igen kevéssé). — Mindemellett a magyar -i melléknévképzőnek jó alapnyelvi etimológiája is van, amely biztosítja az -é birtokosjellel való összefüggést. Ugyanakkor a helynevek vonatkozómelléknév-képzői a többi finnugor nyelvben sem mutatnak irányhármasságot, vö. finn -(lA)nen , mordvin -ń, vogul -ŋ, zürjén -sa stb. Tehát egyszerűen ok sincs feltételezni idegen eredetet, nemhogy olyat, amely bizonytalanabb etimológiát ad.

 

 -----

 

Ha az ősmagyar p > f váltás mögött arab hatást feltételezel, akkor azt kell írjam, ezzel nem magyarázol meg semmit. Látható, hogy az uráli *puwз > magyar fa ~ finn puu változás párhuzama az uráli *kala > magyar hal, finn kala. Ezt együtt (más változásokkal) jól megmagyarázza a korábbi bejegyzésben említettem ősmagyar hosszú zárhang > rövid zárhang > réshang hangeltolódás-sorozat. Ha ebből kiveszed a p > f-et, akkor attól a többi változás még megmarad, és – mivel voltaképpen a p > f más népességnek tulajdonításával „megtámadtad” azt az elvet, hogy ezek a változások spontán belső folyamatok eredményei lennének – mindhez kereshetsz olyan népességet, amelynek beolvadása eredményezte volna ezeket egyenként.

 

Továbbá, ha a magyarban nem lehetett spontán p > f hangváltozás, akkor ez az arabban sem léphetett fel, pedig az f ott is p-re megy vissza (ráadásul ez nem is olyan rendszer, mint a magyarban). Tehát ehhez is valami külső változási okot kellene keresni, miközben eddig itt is megfelelő volt az endogén teória.

 

Végezetül vannak olyan nyelvek, amelyek sokkal inkább kapcsolatba kerültek az arab kultúrával, beleértve a horezmit: ilyenek pl. a törökségi nyelvek. De ezeknél nem látunk p > f változást, sőt az f, ha kölcsönszavakban meg is maradt a török nyelvek (többségé)-ben, akkor is megmaradt az idegenes íze (mint pl. a magyarban a dzs-nek). — Pedig, ha horezmiek vagy más muzulmánok annyira hatottak volna a magyar nyelvre, mint feltételezed, akkor a szteppén átkelt török nyelvekre is ugyanúgy kellett volna hatniuk.

 

 -----

 

A Szádvár kapcsán komolyan kérdem, most tényleg egy elnagyolt lejegyzésű, rosszul dokumentált, etimologizálatlan közép-ázsiai helynév miatt kellene eldobni a magyarországi településnév magyar eredetét? Az, hogy a másik „Szadvar”-ról alig tudunk valamit, nem azt jelenti, hogy innentől korlát nélkül gondolhatunk akármit — hanem éppen azt, hogy a tudományosság iránti alázat miatt megállunk.

 

Azért vezettem le a magyar Szádvár korabeli hangalakját, hogy jelezzem: azóta nemcsak a naptárban telt el ezer év, hanem a nyelvben is. És nemcsak a magyarban, hanem a másikban is. Ezért a legnagyobb gyanakvásra ad okot az, ha azonos helynevek találunk mind a két helyen évszázadok távolából. — Gondolj bele, hogy plántáltak volna át a kálizok ilyen kevéssé jelentős település nevét ennyire változatlan formában, miközben a névadó székhelyük neve a Hvárizm-ról a felismerhetetlenségig mutálódott káliz-ra (stb.).

 

A kérdés egyébként elég fontos, mert a magyarban a hosszú magánhangzók viszonylag fiatal fejleménynek számítanak. A szád és a vár szavakban ez a szóvégi -u honfoglalás utáni lekopása miatti pótlónyúlásnak köszönhető: a Szada helynévben meg is őrződött a nyíltszótagi rövid hangzó. — Ha pedig arab eredetre gondolsz, akkor ez is problematikus, mivel az arabban a szavak szótagstruktúrája kötött, és (a hiányzó nunációtól, azaz esetragtól is eltekintve) a /szádvár/ hangalak itt nem fordulhat elő: szó elején és közepén ugyanis nem lehet olyan zárt szótag, amelyben hosszú magánhangzó van.

 

Egyébiránt nem tudom, honnan veszed, hogy a „horezmiek a szád és a vár szókat hozták volna magukkal”, hiszen még azt sem tudjuk, hogy az ottani „Szadvar” összetett szó. A magyar szád alapnyelvi eredetű, ahol a -d-t egy másik ősmagyar hangváltozás alakította ki a korábbi -nt-ből, vö. lapp čont ’torok, nyelőcső’, vogul sunt ’folyótorkolat, edény szája’. — A vár meg éppen számon tartott iráni jövevényszó, a kálizoknál sokkal korábbi rétegből.

 

Vajon miért ne inkább szláv eredetre gondoljunk, ha már nagy ívű hipotéziseket gyártunk? A szláv nyelvekben a sad ’kert’ jelentésű, a var pedig ’forrás; hév; forró víz; szurok’. — De még a korai cigány exodust is megláthatnók ebben a névben, ui. a cigány soduvar ’hányszor’ szavajárási névből is levezethetnénk mindkét településnevet… — Amint ez a két példa is mutatja, bármit bármivel kapcsolatba lehet hozni, ha nagyon akarjuk.

 

Ui. A fentiekig jutottam, amikor is megnéztem azt, hogy Kiss Lajos mit ír a magyar Szádvár település nevéről. Eddig ugyanis magam is azt hittem, hogy a szád ’nyílás’ és a vár ’erődítmény’ szavak összetételéről van szó. — Nos, nem egészen, mivel a mai hangalakja csak 1799-ben bukkan elő. Első magyar nyelvű említésekor, 1459-ben Zardwaar írásmóddal szerepel, korábban latinul 1268-ból: castrum nostrum Zard. Tehát voltaképpen Szárdvár a település neve, amely a mellette lévő Szárd nevű várról kapta az elnevezését. Ez a Szárd pedig a ’kopasz, tar’ értelmű régi magyar szár melléknév és a -d kicsinyítő- / helynévképző. A -vár utótag is csak később forrott össze a névvel.

 

Ez az információ gyakorlatilag a tárgyunk szempontjából feleslegessé teszi azt, amit fentebb Szádvárról írtam. De azt mégis meghagyom, mert egyébként nem érdektelen szempontokat vet fel, ha a konkrét eseten túli általános perspektívát vesszük. És egyben ismét rámutat arra, amire az előző hozzászólásomban is céloztam, hogy nem elég rissz-rossz forrásokból átvenni egy helynevet (most szerint mindenki a ki tudja hogyan kialakult az orosz Садвар-t írja át a maga nyelvére), valójában az eredeti, korai forrásokban lévő alakokból kell kiindulni. Különben becsapódhatunk, mint a mai magyar Szádvár esetén.