Az ókori méd birodalom - médek és magyarok2014.12.10 14:37. - Kovács Janka
A Közel-Keleten folyó háborúk kapcsán az érdeklődés középpontjába került ismét a kurd nép. A kurdok valamilyen módon – az ókorban jelentős szerepet játszó médek utódai. Számunkra különös figyelmet érdemel a sorsuk, mert több forrás szerint a médek és magyarok között kapcsolat tételezhető fel.
Hirdetés
Média felemelkedése a Kr. e. VIII. század végén kezdődött, amikor a méd tartomány lerázta az asszír igát és létrejött a hatalmas Méd Királyság. Ezt közvetlenül megelőzte a korábban egységes, majd Salamon halála után kettészakadt Izrael királysága északi részén a lakosságnak – melyet a Biblia több néven is megnevez: úgymint Szamária, Izrael, Efraim, Északi Királyság – a médek városaiba történt áttelepítése (asszír fogság) (2 Kir. 18, 11.) Ez egyben azt is jelenti, hogy a médeknek a Kr.e. VIII. században már városaik voltak. A bibliai térképeken szerepel például Amida városa (ma Diyarbekir), melynek városfala 30 méter magas, 4 m széles és 10 km hosszú.
Média felemelkedésében, katonai ereje megnövekedésében szerepe lehetett Izrael áttelepített törzsei és a helyi lakosság összefogásának a közös ellenség, az asszírok ellen.
Alig száz évvel a Méd Királyság létrejötte után a méd csapatok rohama következtében esett el Kr. e. 612-ben Ninive, Asszíria fővárosa. Ekkor Média még a Babiloniak szövetségese volt, Babilon fénykora azonban nem tartott hosszú ideig, ugyanis a médek és perzsák rövid időn belül Babilon ellen fordultak.
A Biblia elsősorban a médek Babilon Kr. e. 539-ben történt elfoglalásában játszott szerepéről közöl információkat. „Mint szélvészek, délen tombolók, úgy jő a pusztából, rettenetes földről. Kemény látás jelentetett meg nékem: a csalárd csal, a pusztító pusztít. Jöjj fel Élám, szálld meg Madai. … És imé, lovas csapat jött, páros lovagok és szólott és mondá: Elesett, elesett Babilon, az isteneinek minden faragott képeit a földre zúzták le.” (Ésa. 21, 1-2.. 9).
Dániel könyve pedig a következőket írja: „És a méd Dárius foglalá el az országot mintegy hatvankét esztendős korában.” (Dán. 5, 31.)
A méd birodalom a Kr. e. VI. század közepén bekövetkezett bukását, Perzsia felemelkedését az Akhaimenida uralkodó család hatalomra jutása hozta meg, melynek első uralkodója az apai ágon perzsa, anyai ágon méd származású Cyrus volt.
*
A médek és a magyarok között fennálló kapcsolatokra a következő adatok utalnak. A méd név – Bibliában szereplő – eredeti formája Madaj (Hebrew: ידמ).
Kálti Márk Képes Krónikája (1358) és Túróczy János Krónikája (1488) a következő szöveget tartalmazza: „…Attila, rex hunorum, medorum, gotorum et danorum…”, azaz „… Attila, a hunok, médek, gótok és dánok királya …” Attila birodalma soknemzetiségű volt, melyben a krónikák szerint a hunok után közvetlenül a médek szerepelnek.
A magyar eredetmondában, melyet Kézai Simon Magyar Krónikájában (1283) jegyzett le, Hunur mellett Mogur szerepel (akiknek leszármazottai a magyarok).
Kiss Bálint, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja a magyar népnév eredetét Médiára vezeti vissza. „Ha Médiának két régi nevét mely is ez: Madaj és Ar összetesszük, és a középső ’a’ betűt alig hallható schémává tesszük, a napkeleti nyelvek szokása szerint, éppen a mi nemzeti nevünk lesz belőle, mely is ez: Madjar-Magyar, mert a ’dj’-t ’gy’-nek szoktuk mondani, mint ezekben a szókban is: mondja – mongya; térdje – térgye, rendje – rengye...” [Kiss Bálint: Magyar régiségek I-III., Pest 1839. I. köt. 10.]
A honfoglaló magyarokra vonatkozó archeogenetikai vizsgálatokat először az olasz Carmela Guglielmino és munkatársai végeztek. Legfontosabb megállapításuknak az tűnik, hogy a magyarok legközelebbi rokonai genetikai szempontból nem a finnugorok, és nem is a törökök, hanem az „irániak” [Romsics Ignác: A magyarok őstörténetéről, Magyar Tudomány 2014/5., http://www.matud.iif.hu/2014/05/01.htm]
A világ legnagyobb népességű – négy ország: Törökország, Szíria, Irak és Irán északi részén, de összefüggő területen élő – kisebbsége a kb. 36 milliós kurd nemzet. Kurdisztán hajdan az ókori Méd Birodalom része volt. Az II. világháború után rövid időre függetlenné vált, majd Irán által megszállt – a kurdok által alapított – Mahabad Köztársaság zászlaja pontos párhuzama a magyar zászlónak. A zászló közepén sugarakkal ellátott aranyszínű napkorong található, mely a székely címer egyik elemének a párhuzama.
A médek híresek voltak a lovaikról. A honfoglaló magyarok a ma élő – Türkmenisztánban kitenyésztett, valójában méd eredetű - akhal teke fajtájú lovakhoz legnagyobb genetikai hasonlóságot mutató csúcslovakat lovagoltak [mult-kor.hu 2009. okt. 6., http://mult-kor.hu/20091006_csucslovakkal_hoditottak_a_honfoglalo_magyarok]. Ezt a lófajtát Türkmenisztánban olyan becsben tartják, hogy a címerükbe is belefoglalták.
A Babilon ellen készülő méd csapatok bibliai leírása: „Élesítsétek a nyilakat, töltsétek meg a tegzeket…tűzzétek ki a zászlót az országban, fújjátok meg a trombitát,…hozzátok ki a lovakat, mint rettenetes sáskasereget…” [Jer. 51, 11., 27.] tökéletesen megfelel a kalandozások kora csapatainak leírásához: „védj meg minket a magyarok nyilaitól” [Muratori, Ludovico Antonio: Antiquitates Italicae medii aevi. Tomus primus, 1738. 21–22.]
Egy – ugyancsak a hajdani Méd Birodalom területén található - állam, Tadzsikisztán hivatalos zászlója is piros-fehér-zöld sávokat tartalmaz és a tadzsik címerben is megtalálható a nap. A Kárpát-medence X. századi antropológiai leletanyagának megoszlásával összefüggésben ezt írja Fóthi Erzsébet, az MTM Embertani tárának munkatársa a tadzsikokkal összefüggésbe hozható pamíri típusról:
„…Pamíri típus. Térben és időben Közép-Ázsia vaskoráig vezethető vissza ez a teljes egészében europid típus, amelyre rövid agykoponya, magas, keskeny arc, meredek homlok, nagy, kerek szemüreg jellemző. Nem közismert, hogy Közép-Ázsiában az időszámítás kezdetéig europid típusú lakosság élt. Iráni eredetű lovas nomád népek voltak. Több hullámban érkeztek, a korábbiak a szakák, a későbbiek az uszunok voltak. Ők tulajdonképpen az ázsiai szkíták. Ezt az embertani típust nagy létszámú népesség képviselte, amely napjainkig ugyanazon a területen él a Pamír vidékén, az Amu-Darja és a Szir-Darja között. Utódaik a tadzsikok és Irán egyes vidékeinek a lakossága. Ez a pamíri típus kis számban megtalálható a hazai X. századi temetőkben is, döntő mértékben a leggazdagabb vezető rétegben…."
A magyar krónikákban és címerben szereplő hetes szám – hetumoger név, hét vezér (Anonymus), hét vágás - megtalálható Türkmenisztán címerében és Tadzsikisztán zászlajában is. Előbbinél hét gyapotvirág, utóbbinál a korona feletti félkör hét csillaga.
Figyelemre méltó, hogy a Pamír térségében – a Tadzsikisztánnal határos Kirgizisztánban folytatott kutatás szerint – gyakori a „magyar” szó személy-, földrajzi- és etnikai névként is. [Konkobajev, Kadyraly 2013]
A méd-tadzsik/szkíta-hun-avar-magyar kapcsolatot a nemzeti színek párhuzamain és az antropológiai adatokon kívül régészeti leletek is alátámasztják. A honfoglalás kori vezető réteg temetkezési szokásaira jellemző - selyem vagy bőr szemfedőre varrt, aranyból, vagy ezüstből készült – szem és szájlemezek, halotti maszkok megtalálhatók az előkelő lovas nomádok sírjaiban Kelet-Turkesztántól, Belső-Ázsiától és a pamíri térségtől kezdve Szibérián keresztül az Urál-vidékig, Ukrajnáig és a Kárpát medencéig. [Benkő Mihály: Halotti maszk és sírobulus, in: Antik Tanulmányok 1987-88. évi 2. szám, 169-200; Benkő Mihály, Aranymaszkos ősmagyar vezérsír, in: Antik Tanulmányok LVII (2003), 111–125; Mihály Benkő, Burial masks of mounted Nomadic peoples in the migration period (1st Millenium A. D. Acta Orientalia Academiae Scientarium Hungariae, Tomus XLVI. 118-131].
Felmerül a kérdés, hol kerülhettek a médek kapcsolatba az un. finnugor népekkel, majd a hunokkal. A több tudós által a magyarok őshazájának tekintett nyugat-szibériai, Irtis, Isim, Tobol vidéki ún. szargatkai kultúra a Kr. e. V-III. század között állt fenn. Keletkezésének időpontja összefüggésbe hozható a Méd Birodalom bukásával, vagyis a médek egy része ekkor északra vándorolt. Az Kr. e. III. század után a terület hun befolyás alá került. A hun főhatalom Kr. e. III. és Kr. u. III. század között állt fenn, majd a hunokkal a szargatkai kultúra népességének egy része is nyugatra vonult.
A szargatkai kultúráról a következőket írja a NYEST.hu finn-ugor portál [Zergenyei: Ősmagyarok nyugat-szibériában 2011. júl. 22.]: „…A kultúra alapjának valamiféle ősiráni népességet tartanak, amely fokozatosan hatása alá vonta a környezetében élő ugor és szamojéd népcsoportokat, ha úgy tetszik, iranizálta őket. Fölmerült az a lehetőség is, hogy a szargatkaiak a hunok etnogenezisében is szerepet játszottak...”
V. A. Mogilnyikov a következőképpen foglalja össze a Szibériában és Közép-Ázsiában a Hsziungnu Birodalom bukása utáni eseményeket (Mogilnyikov, V. A.: Szargatszkaja kultúra, in: Sztyepnaja polosza Aziatszkoj csasztyi SzSzSzR v szkifo-szarmatszkoje vremja. Moszkva, 1992. 274–311): „…Az északi hsziungnuk az időszámításunk első évszázadában, a kínai császári hadseregtől elszenvedett katonai csapások után is, ha megtépázva is, de megőrizték politikai függetlenségüket Belső-Ázsiában. Az i. sz. II. században Nyugat felé indultak, magukkal sodorva az útjukba akadó törzseket. Mogilnyikov feltételezi, hogy a továbbiakban, az i. sz. III-IV. századokban, az északi hsziungnuk erőteljesen megváltozott kultúrával és megváltozott etnikai összetétellel, Közép-Ázsia, Kazahsztán és Délnyugat-Szibéria területén belül hatalmas, sok etnikumból álló nomád törzsszövetséget, mondhatnánk, államot alkottak. Ez a nomád államalakulat „hun” néven vált ismertté…”
A jelentős népességnövekedés a fent említett területek népeinek Nyugat felé vándorlásához vezetett. Kapcsolódóan a fentiekhez, a szargatkai kultúra megszűntével kapcsolatban a következőket írja V. A. Mogilnyikov: „A szárgátkai kultúra az i. sz. III század végén, vagy a IV. század elején megszűnt létezni, nyilvánvalóan a népvándorlás eseményeinek következtében. A lakosság letelepedett része megsemmisült, vagy északra, a tajgazónába menekült, nomád állattenyésztést folytató része pedig a hunok soknemzetiségű együttesében nyugatra vonult, és a magyar etnogenezis egyik elemévé vált.” V. A. Mogilnyikov ezen utóbbi feltételezésének alapja a magyarok ugor nyelve, valamint az, hogy a szargatkai kultúrát a kultúrával foglalkozó kutatók többsége ugornak véli. Megjegyeznénk, hogy Vámbéry Ármin tisztán elméleti alapon, régészeti bizonyítékok ismerete nélkül, V. A. Mogilnyikovéhoz némileg hasonló nézetre jutott, már a XIX. század végén. Szerinte „ugorok bőségesen voltak Attila seregében”.
**
A méd-magyar kapcsolatot nyelvészeti és embertani adatok is alátámasztják.
A perzsa, kurd és afgán nyelvet az indo-európai nyelvcsalád iráni ágába sorolják. Ugyanakkor az iráni nyelv több olyan tulajdonsággal rendelkezik, amelyek a többi indo-európai nyelvben nem, ugyanakkor a magyar nyelvben megtalálhatók.
Mindenekelőtt a mély „a” hangot említem meg. A hangok a nyelvek legtartósabb elemei. Sok esetben megfigyelhető, hogy személyek vagy népek nyelvcsere esetén is megőrzik a korábbi nyelvben használt hangokat. A külföldiek számára az esetek többségében például a mély „a” hang megtanulása nagy nehézségbe ütközik, ehelyett „á” hangot ejtenek.
Az iráni nyelv – szemben a többi indoeurópai nyelvvel és hasonlóan a magyar nyelvhez – agglitunatív (toldalékoló) és nincsenek benne nemek.
A szkíto-szarmata korból (ie. 7-1. század) és az azt követő népvándorlás korából (isz. 1-8. század) származhatnak a magyar nyelvben található ősi iráni szavak. Ezek közel sem teljes listája a következő: ezer, kard, nemez, tej, tíz, száz, vám, vásár, vár (főnévként), asszony, híd, úr, kéj, arany, ló, nyereg, és fék. [Péli Péter: Terrorizmus vagy szőnyegszövés? Mi jut eszünkbe az iráni nyelvekről? In: NYEST nyelvészeti portál, 2010. május 4.]
Dr. Tóth Tibor antropológus több cikkben is foglalkozott a magyarság etnogenezisének problémájával.
Egy 1965-ben megjelent cikkének végén, összegzésként megállapítja: „…a honfoglaló magyarság embertani kialakulásának folyamata eltérő az Urál melléki ugor csoportokétól és kronológiailag a folyamat már a szarmata korban elkezdődött, regionálisan pedig nem az Urál-, hanem az Észak-Káspi melléken ment végbe….” [Dr. Tóth Tibor: A honfoglaló magyarság ethnogenezisének problémája. In: Anthropologiai Közlemények, IX. évf. (1965) 4. sz., pp. 139-149.]
1969-ben külön cikkben foglalkozik a honfoglaló magyarság genezisének szarmatakori időszakával. Ebben a következőket állapítja meg: „…a honfoglaló magyarság elődeinek, vagyis az ősmagyaroknak antropológiai arculata (aspektusa) eltér a Káma-Bjelaja mentén élt népvándorláskori etnikai csoportokétól, és a morfogenezis areálja az Észak-Káspi mellékére körvonalazódik …. Ezenkívül az összehasonlításokból megállapítható az is, hogy az ősmagyarok antropológiai arculata kialakulásának folyamata az Alsó-Volga és a Mugodzsár közötti térségben már az időszámításunk előtti 1. évezredben elkezdődött…” [Dr. Tóth Tibor: Az ősmagyarok genezisének szarmatakori etapjáról. In: MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályainak Közleményei, XIX. évf. (1969), pp. 85-95.]
Dr. Tóth Tibor megállapításai szélekörű terepkutatáson alapszanak. Az 1960-as években több, mint háromezer mérést végzett sokkötetes, máig kiadatlan akadémiai doktori disszertációjához az akkori Szovjetúnió több tagköztársaságában, így Baskíriában, Kazahsztánban és Üzbegisztánban is. Nevéhez fűződik a magyarságkutatás 20. századi legjelentősebb eredménye is. Terepkutatása során – Julianus barát 1236-os útja után – ő találkozott először Közép-Ázsiában olyan személyekkel, akik a magukat keleti magyar népcsoport tagjainak vallják.
Dr. Tóth Tibor naplófeljegyzései szerint - anélkül, hogy ismerte volna a médeknek a Bibliában fennmaradt önelnevezését – a magyar szót a mad/méd szóból vezette le és ugyanerre az eredményre jutott a nemzetközileg ismert orosz tudós Gumiljev is. Dr. Tóth Tibor 1965. május 13-án a következőket jegyezte be naplójába:
„Az elmúlt napokban, még Alma Atában, a „magyar” elemzésekor eszembe villant a mad méd (=Média) összefüggés lehetősége…Így ma szinte megdöbbentő volt, amikor ezt a szóbontást leírtam Gumiljovnak (mad-iar) azonnal a méd szót említette…”
