Megtörve a csendet, a következő látnivaló Szentpéterváron, amiről írok néhány sort, az Sz-189-es jelzésű, a NATO által Whiskey osztályba sorolt tengeralattjáró. A dízel - elektromos hajtású hajó a 613-as számú projekt része volt.

 

A tervről érdemes elmondani, hogy ehhez a típushoz tartozott a II. világháború után legnagyobb számban gyártott tengeralattjáró. 1950 és ’58 között összesen 215 hajót bocsájtottak vízre (nem beszélve a Kínában, szovjet licenc alapján legyártott 21 példányról). Az egységek a Szovjet Haditengerészet mind a négy flottájában szolgáltak, egészen a ’80-as évek végéig. A Szentpéterváron kiállított Sz-189-es 1954-ben készült el, és rá egy évre hadrendbe állították. 1990-ben vonták ki a szolgálatból, majd évekig a kronstadti kikötőben várta, hogy szétszereljék. Miután, állapotának köszönhetően, egy szerkezeti meghibásodást követően a kikötő nem túl mély vizébe süllyedt, haditengerészeti veteránok és lelkes szakemberek segítségének köszönhetően kiemelték az iszapból, és helyrepofozták, végül 2010-ben megnyitották, mint múzeumhajó.

  

   

A tengeralattjárót hosszában hét rekeszre osztották, ezeket hermetikusan záródó, nyomásbiztos ajtók választják el egymástól. A páncélajtókra festett számok az adott rekesz térfogatát és az ajtó (illetve a rekesz válaszfal) nyomásellenállásának mértékét jelzik.

 

 

A meghajtásról két, egyenként 2000 lóerős dízelmotor, valamint szintén kettő, egyenként 1350 lóerő leadására képes elektromotor gondoskodott.

 

  

A fő fegyverzetet 12 darab 533 mm-es torpedó jelentette, melyek közül négyet elöl, kettőt a hajó tatjánál tölthettek a vetőcsövekbe. A legénység (50-55 fő, közöttük 8 tiszt) a fotókon is látható függőágyakban pihenhetett - akár a torpedók felett, vagy a villanymotorok mellett elhelyezve. A tengeralattjárókra nem a helybőség volt a jellemző... A kapitánynak természetesen járt a privát kabin - igaz az sem volt túl nagy.

 

 

Szelepek, kapcsolók, állítócsapok és különböző kontroll műszerek káosza a harmadik rekeszben, ahol egyben a parancsnoki poszt is található. A hajó maximum 30 napig volt képes víz alatt, autonóm üzemmódban működni, eddig tartott volna ki az üzemanyag, akkumulátorok, élelmiszer, ivóvíz és nem utolsósorban a levegő, amelyet egy idő után már kémiai úton kellett volna belélegezhetővé tenni - erre a célra itt is megvoltak azok a jellegzetes sárga színű „dobozok”, amelyeket már sok bunkerben láttam. Ilyen eszköz látható a jobb szélső fotón, a bábu bal lába mellett.

   

   

Vészhelyzet esetén a képen látható hátsó jelzőbója a felszínre emelkedve segíthette a kutató egységeket a hajó pozíciójának meghatározásában, valamit az összekötő kábelén keresztül telefonkapcsolatot is lehetett létesíteni a tengeralattjáró legénységével (egy másik ilyen bója a hajótest első részén is volt). Mellette a menekülőzsilip nyílásának nyitott páncélajtaja, és ugyanez belülről.