Lackfi János: Kettős fogyó hold

Megyünk majd, csak megyünk,
mint egy vadnyugati film zárójelenetében
a férfi és a nő, akik véres pusztulást
hagynak maguk mögött, és épp csak
megmenekültek, kiűzetve
nagyfarú lovak, lengő kocsmaajtók,
szájsarokban füstölgő szivarcsutkák,
csapdosva klimpírozott melódiák és
felkapdosott fodros szoknyák
csiricsáré világából. Megyünk majd,
csak megyünk, mint Chaplin
és párja a Modern idők végén,
megindító-komikus kettős sziluettként,
otthagyva a gyári futószalagnál
sorsokat nyomorító várost,
a tömeges neurózis tébolydáját.
Megyünk majd, csak megyünk,
varázsütésre télből nyárba,
nyárból őszbe váltanak körülöttünk
a zsámbéki mezők, a zsámbéki dombok,
körülöttünk búza takarásából,
bokrok takarásából felröppenő
madarak, felrebbenő gyerekek,
az aljnövényzet közt szívfacsaróan
nyervogó kiscicák, úgysem vihetjük
haza őket, de lelkifurdalásunk
van miattuk, és haragosak vagyunk
az aljasokra, akik csak úgy megunták,
a zöldellő semmibe kidobták
ezeket a giccsesen kétségbeesett
kis lényeket, minden apró lényért
nem lehetünk felelősek, jól is
néznénk ki, még a saját magunk
teremtette lényekért is elemészt
olykor a tehetetlen aggodalom.
Megyünk majd, csak megyünk,
saját gyerekeink nyivognak a bokorból,
kitettük őket, kitettük az életnek
mindahányat, és most már nem
vihetjük haza tutujgatni, ujjbegyről
tejcseppel táplálgatni, cumisüvegből
tejjel itatgatni, jónak érezni
kicsit magunkat, olyannak,
aki befogadja az útfélre
taszítottat, aki elviszi azt a balhét,
amit nem visznek el mások,
mert ugyan, ki áll le mások
csipás macskakölykei után
koslatni a bozótban.
Megyünk majd, megyünk,
elfogynak mellőlünk a társak,
elfogyunk mi is lassanként,
egyre több minden
válik láthatatlanná,
pedig ott van,
csak avatatlan szemek
elől rejtve,
kettős fogyó holdként
megyünk, csak megyünk.