nereusz1 Creative Commons License 2016.01.19 0 1 22347

Botár Attila:

 

LÁTOGATÓIMHOZ

 

Szürkület istennői, az Emléké s Feledésé,

      nővérkék, hugaim, jöttök a zsémbes esők

lepleit általvetve nyak és váll asszonyos ívén,

      majd kertvégi patak szárnyas, erős kerekét

halljátok portámig osonva: a víz még

      verdesi, és forgat tompa, idős kövein

lépteket: itteni évek magvait őrli. Kevés liszt,

      sok dara, korpa vegyült össze. Pihenteti por.

Torzó mélyül a sárban, célok maszkjai hullnak

      szikkadozón, vadonát féli nyomomnak az ég,

nagy kérdőjeleket gabalyítva gyanútlan a hátam

       nedvei mormolják: durmol a kései mű.

Lelkünk vemhe a nyelv, s batyujában a Benti Csavargó

       hordja rögöknek a szót, délköröket nemesít.

Szürkület istennői: a képből színeket őriz

       egyikük és keretét, másikuk abban örök,

hogy rejt felmerülő-lebukó teljes horizontot,

        árnyékával, akár nem született csecsemőt.

Sarkatokon  megakadt vászon csiszatolja az udvart,

       földdel egyenlővé sajdul a fészer, a ház –

sejlik lepleteken (nem fáztok?), a ritka szövésen

        át süt lázatok, ám hogyha teremni akar:

kényes táncotok  ébreszt, s körberagyogja utolszor

        gyatra bohózatom az elszabadult nevetést.