nereusz1 Creative Commons License 2016.01.18 0 1 22346

Rainer Maria Rilke:

 

Lou-Andreas Saloménak

 

 

 I.

Magamat túl nyitva hagyva feledtem,

hogy kívül nem csak dolgok s teljesen

magukhoz szokott állatok élnek, s szemük sem

több kerekítésnél kinyúlik életük kerekségéből

nem máshogyan, akár egy keretezett kép;

hogy magamba folyton pillantásokat tépek:

nézést, véleményt, kíváncsiságot,

ki tudja: szemek képződnek

részvételemmel is a Térben.

Ó, csak hozzád-szorítva nincsen

kiállítva az arcom! Benned nő, folytatódik

sötét határtalanja védett szívedben.

 

II.

Ahogy szövetet szorítunk a fojtott

levegő elé, vagy inkább a sebre,

honnan teljesen s egyhuzamban

kívánkozik el élet, így tartottalak magamhoz,

látva: pirulsz tőlem. Ki mondja ki,

mi történt velünk? Behoztunk mindent,

mire idő sosem volt. Furán érleltek

rügyeim késett ifjúságot,

és, Kedves, te a legmerészebb

gyerekkort a szívemen viselted.

 

III.

Kevés emlékezni, tiszta jelenlét

pillanatából kell alapoznom

a mérhetetlenül zsúfolt

megoldás kifejletét. Mert

nem szándékolom azt, ami

kedvedért megérintett. Nem talállak

ahonnan származol, a szomorú, kihűlt

tereken, hanem, hogy nem vagy itt,

meleg tőled, valódibb és több,

mint a nyomor. Sokszor lendít

vágy a gondtalanba. Miért én vetem el,

miközben hatásod könnyű, akár

holdfény az ablakszegélyen.

 

 

(Fordította: Botár Attila)