Ma felhívtam az interjút szervező munkaügyes hölgyet, és azt hiszem, nem ez lesz az én helyem. Őt mondjuk anyagi dolgokról nem mertem kérdezni, viszont kiderült, hogy az a pozíció, amire én jelentkeztem, túlórával jár, illetve állandó rendelkezésre-állást igényel. Tehát ha már haza is mentem a munkából, akkor is csöröghet a telefon mondjuk este 7-kor, és menni kell ügyintézni. No ez az, amit én egyedülálló anyukaként nem tudok bevállalni. Főleg nem a családomtól 200 km-re.

Igaz, hogy állítólag az elszállásolásban tudnának segíteni (értsd: a faluban lakó kollégáknál esetleg lenne egy szabad szoba), de éppen elégszer voltam már kiszolgáltatva mások kénye-kedvének, nem szeretném most idegenekre bízni a lakhatásomat, ráadásul a gyerekemmel együtt. Az meg nem pálya, hogy 20-25 km-ről ingázzak, főleg állandóan ugrásra készen várjak.

Mondtam a hölgynek, hogy maga a munka nagyon tetszene, ezért is jelentkeztem, és ha 20 km-re lenne tőlem, egy percig sem gondolkodnék. Viszont tízszer ennyi a távolság. Igen, ezt már akkor is tudtam, amikor jelentkeztem, de egyrészt nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán behívnak interjúra, másrészt pedig miután ez megtörtént, jobban utánanéztem a cégnek, a környékének, a lakásoknak, stb. stb. És ez jött ki.