Kis szünet után jöjjön a következő rész:
Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy a Szentpétervári tüzérmúzeum a maga nemében az egyik (ha nem A…) legnagyszerűbb gyűjtemény, és talán nem is csak Európában. Jelenlegi hivatalos nevén, az Oroszországi Föderáció Honvédelmi Minisztériumának tüzérségi, műszaki és híradó csapatok Hadtörténeti Múzeuma. Na, erre már nagyon régóta fájt a fogam…
Az egyik hétköznap a délelőtti órákban érkeztünk, villamossal és némi sétával közelítve meg a helyszínt (azért a szentpétervári villamosok is megérnének egy misét…). Már a múzeum kertjének téglafala előtt végig különféle tüzérségi eszközök sorakoznak a járda és az úttest között. A kapun átlépve pedig…
Annyi a látnivaló, hogy az ember azt sem tudja, hol kezdje. Szerencsére a kiállított technikák nincsenek bántóan egymás mellé nyomorítva.
Rögtön jobbra a sarkon egy T-80-as harckocsi fogad. Az alaptípust a ’70-as évek második felében állították hadrendbe, talán legjellemzőbb tulajdonsága, hogy a korábbi szovjet páncélosokkal ellentétben nem dízelmotor, hanem 1000 lóerős gázturbina hajtotta (később építettek egy erősebb változat is). A T-64-hez hasonlóan a szovjetek soha nem exportálták a típust.
Harcászati és hadműveleti rakéták impozáns sora következett. A bal szélső fotón látható rendszerek balról haladva: 2K6 Luna (FROG-3), 9K76 Temp-Sz, 9K714 Oka, 9K72 Elbrusz (Scud-B). Közülük a FROG és a Scud hazánkban is rendszeresítve volt a MN-nél és az ideiglenesen itt állomásozó szovjet alakulatoknál egyaránt, hadosztály, illetve hadsereg közvetlen alárendeltségben.
A középső képen a 9K72 gumikerekes és lánctalpas változatai állnak egymás mellett. Ez utóbbit első ránézésre nagyon könnyű összetéveszteni a szintén ugyanilyen alvázra épült Scud-A-val, de néhány egyértelmű jel alapján azért egyszerű megkülönböztetni őket. Ilyen a jármű két oldalán látható 2-2 sűrített levegős palack (a Scud-A esetében csak 1-1 van), valamint a hosszabb 8K14-es rakéta miatt megerősített tartó bölcső a fejrész alatti szakaszon.
A jobb szélső fotón szereplő Okával a ’80-as évektől tervezték a Scudok leváltását a VSz rakétadandárjainál. Első körben, ’85-től az NDK-ba, Csehszlovákiába és Bulgáriába exportáltak néhány indítóállványt. A rakéták jelentősen megnövelt hatótávja miatt az INF szerződés következtében aztán ’88-ban ki is vonták őket…
A hidegháború utolsó éveiben rendszeresítették a 9K58 (BM-30) Szmercs, 300 mm-es rakéta-sorozatvetőt (MAZ-543M alvázon). A középső fotón elődje, a 9K57 (BM-22) jelzésű Uragan (ZiL-135-re építve) látható, valamivel kisebb, 220 mm-es rakétákat indító vetőcsövekkel. Közöttük áll ez utóbbi, 9T452-es szállító - töltőjárműve. A „Hurrikánt” Afganisztánban és a csecsen háborúkban is bevetették…
Továbbhaladva hamarosan a csapatlégvédelem haditechnikái következnek.
A bal oldali fotó jobb szélén a félelmetes tűzerejű 2A6 (ZSzU-23-4) Silka önjáró légvédelmi gépágyú (ezred szint), mellette a ’82-83-tól rendszeresített némileg komplexebb utódja, a 2K22 Tunguszka. Természetesen itt sorakoznak a többiek is: 9K31 Sztela-1, 9K35 Sztrela-10 ezredszinten alkalmazott légvédelmi rakétakomplexumok, 9K330 Tor, 9K33 Osza, 2K12 Kub (hadosztály szint), 2K11 Krug (hadsereg, front szint).
A honi légvédelem sem maradhat ki. SzA-75 Dvina, közepes hatótávolságú légvédelmi rakétarendszer V-750-es rakétája.
A jobb szélső fotón pedig egy igazi különlegesség: az ’50 évek második felétől fejlesztett Dal rendszer V-400-as (5V11) rakétája. A fix telepítésű komplexumokkal Leningrád légvédelmét tervezték ellátni. A tüzelőállásokat, laktanyákat is felépítették, de a projekt végül fiókba került, és a rakétákat soha nem telepítették. Ennek ellenére - nem véletlenül - már 1963 novemberében felvonultatták a nem rendszeresített rakétákat a Vörös téren (sőt, Leningrádban is), és a NATO azzal a lendülettel rá is akasztotta az SA-5 Griffon nevet. Néhány évvel később aztán a kódot átruházták az Sz-200 rendszerre. Ez utóbbi került a már kiépített Dal bázisokra is. Ezen a videón a Dal 45:38-tól és 46:00-tól látható: https://www.youtube.com/watch?v=7xFBtUiacls
Következzen a tüzérség két impozáns képviselője. A 2Sz7 Pion, 203 mm-es önjáró ágyú jelenleg is a legnagyobb hatóerejű hagyományos tüzérségi fegyver a világon (néhány országban most is hadrendben van), reaktív lövedékkel cirka 50 km-re is képes ellőni. A VSz haderejében jellemzően front közvetlen tüzérhadosztályoknál alkalmazták, taktikai nukleáris töltet célba juttatására is képes volt. Hozzánk legközelebb a pöstyéni (Szlovákia) haditechnikai múzeumban lehet egy példányát megnézni.
A másik, a jobb oldali kép bal felén látható 2B1 Oka jelzésű, 420 mm-es űrmérettel büszkélkedő behemót. Egészen szürreális látvány… Az ’50-es évek végének szülötte, de csak alig néhány példány készült belőle, számos előnytelen tulajdonsága miatt nem rendszeresítették. Elég csak a közel 20 m-es csövet említeni, amely kifejezetten nehezen szállíthatóvá tette, valamint azt, hogy a tüzeléskor fellépő hihetetlen erőhatásoknak köszönhetően hamar tönkrement. Gyakorlatilag a hidraulikus csillapítás ellenére lerúgta a löveget az alvázról…
Ahogy a múzeum nevében is szerepel, a műszaki szakcsapatok járművei, technikái is megtekinthetők a kiállított eszközök között.
Mielőtt a következő részben rátérnék a múzeum belső részének tárlataira, még egy különlegesség, amit nem akarok említés nélkül hagyni.
Az épület egy külön udvarán látható egy 15P158 jelzésű mobil interkontinentális ballisztikus rakéta komplexum és a hozzá tartozó két kiszolgáló gépjármű (rajtuk kívül van több is). A MAZ-7917 típusú indítójárművön szállított 15Zs58, RT-2PM Topol (a NATO SS-25 Sickle névvel illette) három fokozatú, szilárd hajtóanyagú rakéta ’88-től áll szolgálatban a Szovjetunió (majd Oroszország) legfontosabb haderőneménél, a Hadászati (Stratégiai) Rakétacsapatoknál.
Mellette parkol a MAZ-543 alvázra épült, 15V148 kóddal ellátott kísérő autó, melynek meglehetősen összetett feladatnak kell megfelelnie. Amellett, hogy terepen, harci körülmények között biztosítja az egység energiaellátását, valamint szállást, ellátást nyújt a kezelőszemélyzet részére, a doboz hátsó részében kialakított operátorfülkéből a rakéta indítását is elvégezhették.
A harmadik járműre (15V75, szintén MAZ-543 alvázon) pedig - többek között - egy R-412-es mikrohullámú, tropo rádiórelé állomást telepítettek. Az ezred összeköttetését volt hivatott biztosítani az adott magasabb egységekkel, harcálláspontokkal.
