Miközben nagy élvezettel hallgatom a Baráti Kristóf fórumán tegnap beírt kritikában olvasható lemezt (az Erzsébet Királynő Versenyek történetéből válogatva) a spotify-on, - először persze a Beethoven-hegedűversenyt Barátival, hiszen 1997-ben még nem ismertem Kristófot -, lefordítottam Collier úr korábbi kritikáját, amit ugyan két héttel korábban posztolt, de nekem csak később jutott az eszembe: ebben az itt már említett Hungarotonos Baráti Kristóf (Farkas Gábor) - lemezt méltatja, egy másik hegedűs CD-vel együtt.

 

Kristóf játéka elragadó, és örülök, hogy azóta már több koncertjét hallottam élőben ezzel a művel! Az akkori hangszere még nem a most használt Stradivari volt, de igazolja, hogy nem a hegedű az elsődleges, hanem a hegedűs, és persze egy mű minden megszólaltatása más és más, kivált ha például szabadtéri az előadás.

 

 

http://musicke.blogspot.hu/2015/12/kristof-barati-and-reto-kuppel.html

 

 

Baráti Kristóf és Reto Kuppel

 

Nagy örömmel hallgattam a rendkívül tehetséges Baráti Kristóf új CD-jét, amelyen 13 jól ismert hegedű-zongora darabot ad elő (Farkas Gáborral) Sarasate, Wieniawski, Csajkovszkij és mások műveit. Valamennyi darabban hibátlanul játszik - technikailag és zeneileg egyaránt. Kissé elcsodálkoztam a ritmusán Sarasate Andalúz románca alatt, de semmi több.

Fenntartásaim csupán személyesek ezzel a 70 percnyi kiváló muzsikával, kiváló hegedüléssel és kiváló felvétellel kapcsolatban: az összes darabot túlságosan is jól ismerem, hiszen pl. Wieniawski Scherzo és Tarantellájából 40, Sarasate Andalúz románcából 45 (!) felvételem van, és... sosem vettem volna ilyen népszerű gyöngyszemeket tartalmazó felvételeket, hacsak nem Baráti játszotta volna azokat!

 

További fenntartásom a CD Heinrich Ernst-darabjaira vonatkozik. A hegedűs Ernst többnyire kissé mutatós hegedűműveket írt, de a Baráti által parádésan bemutatott két ismert darab: "A nyár utolsó rózsája" variációi és az "Erlkönig" nagy caprice nem tartoznak Ernst legjobb művei közé. Számomra ezek mindig inkább cirkuszi produkciónak hatnak, amikor a közönség arra vár, hogy mikor hibázik és vajon hibázik-e a hegedűs. Mondanom sem kell, Baráti nem hibázik, de ezek a darabok inkább technikai, mintsem zenei megpróbáltatást jelentenek. A harmóniában való elmélyülés és a kettősfogások összhangja mindig pokolian nehéz egy hegedűsnek, de az ilyen darabok választása pusztán technikai és nem zenei kihívást jelent számára. Az "Utolsó rózsa" utolsó néhány percét első hallásra mindig kissé zavarbaejtőnek találom, és mindig átlépek a következő trackre.

 

Baráti lemezével szemben nagy különbséget jelent Reto Kuppel 74 perces lemeze, amelyen Henri Vieuxtemps szólóhegedűre írt műveiből játszik. Ha valaha lesz a hegedűnek védőszentje, azt Szent Naxosnak fogják hívni, aki évről-évre és évtizedeken át számunkra viszonylag ismeretlen mesterhegedűsökkel vesz fel - gyakran - viszonylag ismeretlen műveket. Igen sajnálatos, hogy ennek az új CD-nek 19 számából egyet sem ismertem. Van néhány valódi gyöngyszem közöttük (és az op. 16/1 es koncertetüd ugyancsak nyaktörő, mint a Barátitól hallott Wieniawski-Legenda). Az általam eddig nem ismert Reto Kuppel dicséretet érdemel ezért a lemezért. Henri Vieuxtemps  nagytehetségű zeneszerző és hegedűs volt, akinek valamennyi művét érdemes meghallgatni, mivel ezek a szólódarabjai zeneileg és technikailag is (jelentős) kihívást jelentenek; Ernst és Paganini ellenében - inkább zeneiek, mintsem csupán technikaiak. Gratulálok Kuppel és Vieuxtemps úraknak és a Naxosnak.