A kortársak kedvelték az ilyen színes dolgokat: ki hogyan halt meg, milyen különleges, extrém halállal. Ki étkezés, ki székelés közben. Luitprand például beszámol arról, hogy a brentai csata előtt a hungárok (és a morvák?) annyira meglepték Berengár táborozó katonáit, hogy némelyiknek a torkában lőtték át az ételt. A Nagyobb Sankt Gallen-i Évkönyvekből pedig jól ismert az az úriember - feltehetően a hungárok egyik szklavin szolgája -, aki társával együtt felmászott a harangtoronyba, és onnan próbálta meg bepiszkítani az egyházi építményt: "Kettő közülük felmászik a haranglábra abban a hitben, hogy a csúcsán levő kakas aranyból való, és nem lehetne az ily nevű helység istene, csak úgy, ha nemesfémből van öntve. Miközben az egyik erősebben kihajlik, hogy a lándzsájával lefeszítse, a magasból lezuhan az udvarba, és szörnyethal. A másik ezalatt Isten szentélyének a meggyalázására a keleti homlokzat tetejére mászott, és miközben hozzákészülődött, hogy a hasát ott kiürítse, hátrazuhant, és teljesen összetörte magát."