Hajnalban hagyom el a házat. Ahogy az öreg parasztház nyikorgó kapuját kulcsra zárom, számba veszem a csendességben töltött hetet és az utat, ami végül ide vezetett.
Hajnalban hagyom el a házat. Ahogy az öreg parasztház nyikorgó kapuját kulcsra zárom, számba veszem a csendességben töltött hetet és az utat, ami végül ide vezetett.
Én Istenem, vigyél el a tóhoz,
hová az angyalok inni járnak,
hol a lélek békét vacsorál:
hol a láng, mely tűzzel éget,
nem perzsel, hanem melegít,
hol a szomjúság élő vízre talál!
Mennyi mindennek kell megtörténnie ahhoz, hogy ne csak vágyakozzunk, hanem el is induljunk?! Hányszor szakad fel a sóhaj: csendre vágyom, békére, rendre, egy biztos helyre, ahol megpihenhetek, megnyugodhatok, önmagam lehetek, rendeződhetek, helyemre kerülhetek...
Melyik az a pont, ahol a vágyakozás készülődéssé, a felindulás elindulássá lesz!?
Tűz ébred a lelkemben,
felperzsel ez a láng,
de nem melegít,
ha parazsában nem Te vagy a hasáb,
ó, jó Uram!
De merre van a csend, a rend, a biztonság, a béke? Merre keressem a helyet, ahol a lelkem nem csak kóvályog, nem csak felindul, hanem életre talál? Merre induljak? Szükségeim, vágyaim, kívánságaim, lelkesedésem után? Keretek, hagyományok, kötődések után? Egyedül? Közösségben? Vezetetten? Szabadon? Pusztába?
Izzik a vágy a szívben,
izzik a vágy a szívben,
izzik a vágy a szívben:
Veled izzon, Uram!
Mennyire vagyok nyitott? Őreá, aki fénysugarat ad a sötétségben (vö. 18. zsoltár, 29. vers), akinek a világossága által látunk világosságot (vö. 36. zsoltár, 10. vers). Aki füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet (vö. 23. zsoltár, 3. vers), erővel ruház fel, tökéletessé teszi utamat (vö. 18. zsoltár, 33. vers). Mert megismerteti velünk az élet útját, teljes öröm van Őnála, örökké tart a gyönyörűség a jobbján (vö. 16. zsoltár, 11. vers).
Szél borzolja a tónak vizét,
Szél borzolja a tónak a vizét:
fú a magasból, ó az áldott szél!
Kavarja fel a tónak vizét,
Kavarja fel a tónak vizét,
járja, járja, egészen, egészen át!"
Mennyire merem megengedni Őneki, hogy feje tetejére állítsa bennem mindazt, amiről azt hittem, hogy szép, kerek és egész? Mennyire engedem, hogy hozzányúljon gondosan összeácsolt bástyáimhoz, építményeimhez, életem eddig biztosnak hitt részeihez? Mennyire merek szembenézni azzal, amit már egy ideje, vagy évek óta eltemetek, betemetek, önmagam elől is rejtegetek?
Én Istenem, vigyél el a tóhoz,
hová az angyalok inni járnak,
hol a lélek békét vacsorál.
(Gulyás Anna: Angyalok tava)
Felindulunk. Elindulunk. Bízunk-e? Hiszünk-e?
Iszunk-e? Eszünk-e? Élünk-e?
