Rég jártam már erre, hoztam egy kis beszámolót:

TDS 2015
Kezdeném a végén, illetve ahol az egész kezdődött, a Col du Joly előtti gerincen, ahonnan már látni a frissítő pontot.
Már mindjárt ott vagyok, látom, végig a gerincen, na jó, ott egy kis völgy ahonnan ki kell majd mászni, de az lófütty, max. fél óra és a ponton vagyok! Aha, meg az agg kori szenilitás! Dóri a mai napig állítja hogy ott voltam amikor elmondta hogy itt bizony még jobbra le a völgybe, majd egy olyan emelkedőn kell felkapaszkodni ahová a hegyi kecskék is csak beülőben merészkednek! Aztán már csak végig kell egyensúlyozni a hegyoldalban a másik gerincre és az út végén máris ott a sátor, aha, csak az eltelt idő nem fél óra, hanem 1 vagy 2, vagy sokkal több, inkább végtelen! A völgyből való kimászáskor kezdett begörcsölni a combom, a vádlim, de gyors folyadékbevitellel kiegyensúlyoztam a helyzetet és végigbillegve a gerincen , Csanya üdvözlése mellett, berobogtam a pontra. Ide gyors frissítést beszéltünk meg Olival, ami indokolt is lett volna ha jól vagyok előtte és újra nem csalnak meg az emlékeim amik azt sugallták innen 8-10 km lefelé, végig dózer illetve aszfalt és lent vagyok Les Contaminesben ahol várnak a barátok a „nagyszervízzel”!
Ezek az emlékek, jól kibabráltak velem idén! Kezdődött a rajt előtti este, gondoltam kicserélem az órában és a mellkaspántban is az elemet nehogy gond legyen! Gond nem is volt, minden működött rendesen, igaz nem az én pulzusomat mérte mikor a rajtban összepárosítottam az órát a jeladóval! Erre sem jól emlékeztem, eddig mintha nem kellett volna ezzel szöszölni elemcsere után! Na mindegy, amatőr hiba, ez van!
Ildivel és Csanyával jöttünk át Courmayeurba a rajtba, ahol a sportcsarnokban elintéztük a folyóügyeket, megkávéztunk, majd felbattyogtunk a rajtba, leadtuk a csomagokat és könnyes búcsút véve egymástól beálltunk a rajtzónába. Sok idő már nem volt a startig, GPS élesít , óra bekapcsol, MI AZ HOGY NINCS PÁROSÍTVA AZ ESZKÖZ???? Na sebaj, párosodjunk, OK minden megvan, műkszik, van pulzusom! Rajt! Próbálok lavírozni a botok erdejében, hogy már itt miért kell botot használni az örök rejtély marad a számomra… ! Szerencsére jó helyre tudtam bemászni a zónába, így nincs nagy tömeg körülöttem, van hely kitérni a nyársak elől! Hoppá! Nincs pulzusom basszus, behaltam, vagy esetleg nem az én pántommal kommunikált össze a vekker!? Szerencsére az utóbbi történt, így vállat vonva robogok tovább az emelkedőn. Az első gondolatom hogy ezt megszívtam rendesen, mindig pulzusmérővel futok és akkor most mi lesz, el fogom futni az elejét tuti, de aztán megnyugszom, rendezem a gondolataim és elkezdek enni. Amíg eszek nem tudok olyan tempót menni hogy baj legyen, igaz meredeken emelkedik az út, futásról szó sincs. A néhány laposabb részen azért belehúzok kicsit hogy érezzem a különbséget a terhelések között. Ez a módszer egészen jól működik, minden gond nélkül érek fel az első ponthoz, még csak nem is lihegek. Betolok egy levest, elveszek egy kenyérpárnácskát és útnak eredek a kaptatón. A Lac Combal-t most látom először, az UTMB-n itt sötétben jöttem mindig, csak a párából tudtam hogy itt a tó a közelben. Gyönyörű látvány ahogy a hegyek tükröződnek a tükörsima víz felszínén. Itt azért már akad egy-két igen meredek kaptató amelyek kövesek ugyan, de nem túl technikásak, elgondolkodom a tempón újra és előkapok egy csokit próbának. Simán betermelem mászás közben, így megnyugodva robogok tovább. A lejtőkön is kínosan figyelek, rá-rá pillantok a sebességre az órán, szerencsére az műkszik, ha 14km/h fölé megy azonnal lassítok és próbálom tartani a 12-13 körüli tartományt, nem kellene már az elején szétverni a combokat. A murvás lejtőkön úgy mennek el mellettem az emberek mintha állnék!? Na ne már, ennyire lassú lennék? Gyors pillantás az órára, 4:30-ba megyek, ők hibáznak nem én! Már csak kb. 20km és ott vagyok Bourg St.Mauriceban, addig kell csak kibírni ésszel, onnan már talán nem fogom elcseszni! A Bernard hágónál Csanyáék közlik hogy „4. vagyok”, ezért gyors frissítés után megkezdem az ereszkedést az első nagy ponthoz. Itt Dóri vár minden földi jóval, megdicséri a pocakomat hogy milyen jóllakott vagyok, majd biztos ami biztos a terített asztalhoz invitál. Van itt minden, dinnye, paradicsom, csoki, kenyér, keksz, s minden mi szem szájnak ingere! Felkészült rendesen az biztos, be is lakmározom, innen indul az igazi verseny, kell az energia! 1900 méter szint vár rám alig 12 kilin ! Végig napon, egy füves-köves hegyoldalban. Kulacsot is váltok, viszem a 2 Compressportost, azokba 7,5 dl fér, azzal kihúzom „félútig”, ott lesz víz megint. 
Anita és Szilvi fotóz, Jani drukkol és lesi a kívánalmaim. A pontról csak felszerelés ellenőrzés után lehet kijönni, szerencsére nem szőröznek, elég csak megmutatni hogy nálam vannak a cuccok, nem bontogatják ki a csomagocskáimat, így gyorsan végzek. Anita és Jani még végigkísérnek a sétálóutcán, majd pár fotó elkészítése után utamra engednek. A város szélén még iszom egy nagyot egy kirakott slaggból, bevizezem a fejem és nekiindulok a meredeknek. Soha nem mentem még ennyi szintet egybe, kíváncsi vagyok mi lesz. A tempó ennek megfelelően gyök2, egyenletesen, de nem túl gyorsan haladok felfelé, van hogy megelőznek, de nem érdekel, makacsul tartom magam az elhatározásomhoz, semmi durvulás! Az első erődnél páran kinyúlva fekszenek a fűben, vagy botjukra támaszkodva merednek a semmibe. Remélem rám nem ez a sors vár pár kanyar múlva! Nem is változtatok semmin, szépen komótosan ballagok felfelé. Forclaznál van víz, lemosdok kicsit, töltekezem és felfrissülve indulok tovább. Innen már nincs messze a csúcs, ahol viszont a legdurvább ereszkedés vár rám. A Pralognanra felérve letekintek a mélységbe, de csak sziklákat látok, utat nem! Mutogatják hogy arra-arra, Köszi bakker, de hogy? Itt még Carlos is megfogta a kötelet, olyan a lemenet! Na azért lejutok valahogy, igaz közben egy szembejövő türelmetlen turista majdnem leránt egy hegyimentőt a falról, belekapaszkodik a kötélbe amit a spori épp rögzíteni akar! Hangos szóváltás veszi kezdetét, nem várom meg a végét, tovább pattogok a sziklákon Roselend felé. Dóriék felértek már a ponthoz, integetnek, biztatnak, itt segíteni nem szabad, marad a „csendes jelenlét”. A rendezők kezembe nyomják az előreküldött cuccomat, a sátorban gyorsan frissítek és indulok is tovább. Elkövetek egy újabb óriási hibát, az út túloldalán drukkoló barátoktól elveszem az üdítős üveget és beleiszom ! Máris megjelenik egy rendező és felhomályosít hogy ez a cselekedetem tiltott frissítésnek számít és 1 óra büntivel fog megkínálni amit a következő ellenőrzőponton kell letöltsek! Végül sikerül Dórinak jobb belátásra bírnia és egy figyelmeztetéssel megúszom! Nagy hülyeség volt, megbántam bíró úr! Köszi Dóri!
A Col de la Sauce-ra való mászás sok izgalmat nem hoz, az ereszkedés izgalmas La Gitte-be de gond nélkül abszolválom. Innen egy igen meredek, húzatós emelkedőt kell leküzdeni a Col Est de la Gitte csúcsáig, de még itt sem sejtek semmit a közelgő meglepiről! Felérve a fennsíkra kocogás közben bámulom a tájat, nézelődöm és a távolban meglátom, na nem a fehér vitorlát, hanem a frissítősátrat! Csak végig kell menni a gerincen…
Na miután túléltem ezt a csalódást a gyors frissítés áldásával, megkezdem az ereszkedést a dózeren Les Contminesbe. Újabb arculcsapásként ér hogy az út vízmosássá változik, majd egy technikás ösvényre vált! Kérem szépen, erről nem volt szó! A hasfalam erős tiltakozásba kezd, összehúz a görcs, nem megy még a kocogás sem. Lassan bandukolok lefelé és vésztervet készítek, keresem a megoldást a történtekre. Próbálok inni, eszem pár falatot és lazítok. Ez eltart Notre-Dame de la Gorge-ig ami az UTMB-ről ismerős, tudom innen már nincs messze a pont. A település határában Anita vár „csőretöltött fényképezővel”, bekísér a házak közé, ahol már a többiek is csatlakoznak a menethez. A ponton a „support király”, Kerekes Csabi vár! Szuper, Ő már ismer, majd rendbe hoz és iszkiri tovább! Sürög, forog, utasít, megszerez mindent amit kérek! Kicsit ledőlök hogy rendeződjenek a dolgok, betakar, közben átrendezi a zsákomban a dolgokat, lámpa elő, stb. Pár perc elteltével felkelek hogy most már indulok tovább, de épp hogy elérek a pad végéhez kijön belőlem minden amit eddig olyan nagy gonddal betermeltem… Szuper! Visszarogyok a padra, elkezdek fázni, megjelenik az egészségügyi brigád és leellenőrzi az állapotomat amit eddig is tisztes távolból figyeltek aggódva! Kerítenek egy meleg vizes tömlőt ami a hasamra téve kicsit átmelegít. Újra próbálkozom az evéssel, éhes vagyok, kis banán, kóla, keksz, csak óvatosan. Felállva hogy most már megyek, újra kidobom a taccsot! Királyság, na most akkor mi legyen?! Átgondolva a történéseket, Csabi mindenből pakol pár falatot a zsákba és egy fél lityis kólával a kezembe utamra bocsájt. Persze azért előtte még bekeni, átgyúrja mindkét combomat, átöltöztet, gatyába ráz, „ápol és eltakar”. Valamiért a gyomrom nem fogadta be a kaját „pihenőidőben”, hátha majd mozgás közben észhez tér és elkezd dolgozni. Ez a nagy terv, mondjuk sok választásom nincs. Aggódó tekintetek vesznek körbe, kérdőek a pillantások, minden OK? Ha én azt tudnám! Mindenesetre elindulok felfelé, iszogatom a kólát és várom a csodát! Hogy mi is lenne az nem tudom, de menni kell, messze még a cél! Az első dombra felkúszom lassan, nem erőltetek semmit, tudom hogy vár még rám egy nehéz mászás a Tricotra. Szép a látvány a csúcsról ahogy a szemközti oldalon araszolnak a lámpák felfelé. Egy pillanatra megállok és befogadom a videókból már ismerős látványt, így élőben sokkal szebb! Megvan a technikás lejtő is, kezdődhet az utolsó hegy megmászása. Hát mit mondjak, párszor meg kell álljak pihenni, lassan haladok. Nincs energia bennem, utoljára a Jolyn ettem egy levest, meg kóláztam. Ez vajmi kevés, de ez van, nem megy le semmi a torkomon, iszogatom apró kortyokban a kólát, ezzel nincs gond legalább. Felküzdöm magam a nyeregbe és megkezdem a fájdalmas ereszkedést a Bellevue felé. Itt már nem esik jól a lejtő sem, bukdácsolok, szinte ténfergek csak, nagyon belassulok. A híd kicsit felráz, jól mutat a lámpafényben és a lezúduló víz robaja is élénkítően hat. Nem úgy a túlpart, újabb technikás, meredek emelkedőn kell kimászni a mederből, túlélem valahogy…Na, innen már tényleg csak lefelé kell menni Les Houchesbe. Persze, csak előbb még fel kell mászni a Mont-Blanc kisvonat állomásához is. Nem hosszú az emelkedő, valószínűleg máskor fel sem tűnne, de most egy elérhetetlen csúcsként meredezik előttem! Valahogy felküzdöm magam, elfogyasztva az utolsó energiamorzsákat is a szervezetemből! Átkelek a síneken és meglátom a mélyben Chamonix fényeit. Ez ad egy kis erőt, kocogva indulok neki a lejtőnek, de belátom nemsokára hogy ez a sokfordulós szerpentin nem az én barátom ma. Lassan haladok, megelőznek emberek de nem izgat, az én „versenyem” már Jolyban véget ért ahol nem frissítettem rendesen és ezzel átbillentem a problémamegoldás oldalra a megelőzés helyett! Nagy hiba volt, tanulni kell belőle! Egy megterhelt szervezetet egyensúlyban tartani ésszerűbbnek tűnik mint valahogy helyrehozni menetközben és ezt az igen instabil állapotot megtartani! De sebaj, ez a szép az egészben, mindig tanulok valamit magamról, magamtól és persze reménykedem hogy beépül és legközelebb nem követek el hasonlót! Les Houchesban Gézáék tűnnek fel a ponton és elkísérnek a hídig ahonnan már csak 7km a cél. Elgondolkodom hogy végigfutom ezt a pár kilit, de aztán leteszek róla, nincs értelme. Kényelmes sétára fogom, drukkolok azoknak akik megelőznek, hova rohanjak?! Most csapjam szét magam a végén, köszi, inkább nem! A cél előtt nem sokkal vár a kis csapatom, sokat köszönhetek nekik! Dóri , Jani, Anita és a helyi szurkolóink Móni és István. Pepe videóz, együtt futunk az utcán, jó érzés hogy kijöttek a késői/korai időpont ellenére. A célegyenesben magamra hagynak, ez az én befutóm úgy gondolják. Pedig nem, ez csapatmunka volt megint, viszem Őket magammal ha virtuálisan is, de együtt lépjük át a célvonalat! Flóra és a gyerekek a nyugodt hátteret biztosítják, Olivér a kezdetektől a szakmai felkészülést segíti, menetközben Dóri, Jani, Anita frissítettek, Kerekessel egyetemben, aki megint nagyot alkotott. Eszembe jutnak Ildivel a dumapartik, a sok sms, üzenet, hívás amivel verseny közben „zaklattak” a barátok, családtagok. Mindez egy pillanat műve csak, az az egyenes nagyon rövid, de igen intenzív élményt ad! Megcsináltam, végigmentem, TDS teljesítő lettem! Kemény ez a pálya, az eleje könnyednek mondható, aztán ahogy közelítesz a cél felé egyre nehezebb és nehezebb lesz, teljesen kifacsar a végére. Talán jövőre egy összeszedettebb felkészüléssel jobban megy majd! 
Mert ugye nyaralni jó! 
Spero