A híd

Vezér úr, vezér úr! – rohant a mozdonyhoz a kis hadapród – Induljunk azonnal, fél óra múlva robbantják a hidat, ha átjutunk, ha nem! Kovács főmozdonyvezető úr megvárta, míg az állomás épület sarkát lebontó belövés robaja elült, majd visszakérdezett: - Nem tudna szólni, hogy mindenképp várjanak meg minket? Már bontották a vonalat, ott is pucol mindenki! – jött a megmásíthatatlan válasz. Fűtő kollega, indulunk! – mondta a mozdonyvezető, majd a 424,-es ablakán kihajolva visszanézett a vonatra, az egyetlen szerelvényre az állomáson. A fedett tehervagonokban a Magyar Királyi Honvédség még életben lévő, de még nem hadifogoly katonái voltak és hogy ez így maradjon, most rajtuk: a Magyar királyi Államvasutak mozdonyvezetőjén, fűtőin és fékezőin múlott. Az utászok által robbantásra előkészített hídig egy állomásköznyi egyvágányú, majd egy másik becsatlakozó vonaltól kétvágányú pálya futott, jelentősebb emelkedés nincs, a feladat megoldható, de iparkodni kell. Megérkezésük óta nem volt idő előrerámolni, a fűtő mégis a konyhán.

-          Varga, hogy lesz szenünk?

-          Meg van oldva kérem!

-          Hogyan?

-          Nézzen a szerkocsiba Kovács úr!

Nem volt egyszerű, mert egy vézna kis emberke folyamatosan dúrta, rúgta, kapálta a szenet a szerkocsi elejébe. Egy „Féket ereszd meg” jelzés után rikkantott oda neki: - Maga meg kicsoda? A szénporral takart arcból egy riadt szempár fehérlett föl a mozdonyvezetőre, miközben az akadozó hang kinyögte: - Weisz Imre munkaszolgálatos közlegény jelentkezem!

Még ez is! Gyerünk innen mostmár! A mozdony kéménye a fekete füstöt, a hengerek gőzpamacsokat eregetve kezdték el hirdetni a szovjet tüzérségi megfigyelőknek, hogy az utolsó vonat elindult. A meglódult és máskor soha elő nem forduló erővel-akarattal kirobogó vonat helyére aknavetők búcsúlövedékei csapódtak. Sikerült!

folytatása következik