nereusz1 Creative Commons License 2015.09.10 0 1 22335

Mit találtam Hamvas Béláról:

 

Hamvasról Határ Győző (Kabdebó Lórántnak):

 

„Ami kivált felháborít Béla esetében, az az. Hogy a rendszer tiprószerkezete nagy ravaszul kíméletet mímelve gonosz puhán lépte le, elefántlábát két évtizeden át, 1948-tól 68-ig: haláláig rajtatartva. Nem rántották alá emberfogóval a börtönköztársaság országos alagsorába; még csak Recskre se vitték, követ fejteni. Ehelyett kiverték kezéből a mesterséget, elvették az idejét, fárasztóvá, idegölővé tették az életformaváltást s akkor már nem is az írógépért – hanem a deklasszálódás ellen kellett küzdenie. Hogy a hétvégét otthon tölthesse és visszaálmodhassa magát annak, aki volt és aki lett – elutazta az életét. Földmíves, segédmunkás, raktáros többnyire olyan telepeken, ahol a munkáshadsereg maga is csíkosban dolgozik; fiókjait titokban nyitogatja, ahol őrzi hermetikus írásait s gyorsan becsapja, ha jön valaki. Lapátot kell kiadni. Bérelszámol. Emberfeletti erőfeszítéssel iparkodik megőrizni hidegvérét, és mindenkivel „kedélyes”, csak hogy elvegyüljön. De a hétvégére gondol, amikor újra felütheti Jacob Böhmét, Guénont, Herbert Read-et, Hermész Trizmegisztoszt, a Kabbalát – beleturkálhat, ami könyvtárából megmaradt. Hétfő, kora hajnalban már vonatra száll: újra – Inota, Tiszapalkonya. El tudod képzelni, hogy mindezt az oeuvre-je nem sínyli meg? Az egypártállam tiprásának, aminthogy mindenféle embertiprásnak van egy olyan mértéke, ami a „megengedett” terhelést meghaladja és az idegrendszer „törőszilárdságán” túl van. Anteuszi természet volt, értett a megújulás titkos fogásaihoz; de csak azt érte el, hogy nem az ember, hanem a  roppant alatta össze, a megpróbáltatások terhelését az sínylette meg. Majd minden íráshoz a szépprózától felfele, de kivált a filozófiához (kegyetlenség ezt így kimondani, de az élet az, amely hozzánk ily irgalmatlan mostoha) kell bizonyos viszonylagos jólét, szabályos életrend, tekintélyes magánkönyvtár, mely a körülérő polcokon a szövetséges szellemek befoglaló ölelésének érzetét kelti – hogy ne kelljen minden nyomorult segédletért közkönyvtárba szaladgálni. Már 1948 tájt, ha el-ellátogattam hozzájuk, fészkükben kísértett az elszegényedés réme; 49-ben már valósággal éheztek. A Karnevál olvasása közben éreztem először és a Scientia Sacra felületességén, pontatlanságain, nagyvonalúságán, a szöveg germanizmusain és félregépelésein (Béla soha nem javított) akadtam fel minduntalan rajta. A carenzia jelein. Pénz-és időhiány. Utazás-világlátás-kalandhiány. A viszonylagos jólét és a kényelem hiánya. Az újraírás hiánya, az irgalmatlan önmérlegretétel/önkritika hiánya. Az önmagunkba, mint Caput Mundi-ba, mint tévedhetetlen orákulumba vetett hitünk megrendülésének a hiánya. Isteni csoda, hogy ama százlábú, soknapernyős diadalmenet alatt, melynek egyik trónnyergében imbolyogva Lukács György képviselte „A” filozófiát és a másikban Király István állami adyológus az ideológiát, s amelynek minden elefántlába őt egyszer megtaposta, Hamvas Béla, az ember, megmaradt; s hogy a tiprást csupán a hamvasi életmű sínylette meg.

Most már érted, minden kontroverziában miért kelek olyan hevesen védelmére a gondolkozónak, akivel ily égbekiáltó igazságtalan módra bántak el az istenek – noha a bölcseletben antipodusok vagyunk; Hamvas Béla ébresztése az én feltámadásom is. Hála a Vakeset istenasszonyának, Tükhének, aki véle összehozott s máig kiváltságosnak tudom magam, hogy egyike lehettem barátainak. Sok-sok halottam van, de Édesanyám után ezért gyújtok neki elsőnek gyertyát a Jézus-Szíve templomban, mely kőhajításnyira van s Angliában nem szokása a Herkópáternek, hogy kápolnájából kihajítsa az agnosztikusokat.”