Franz Schubert  szomorúan kóválygott a nagy német lovagi éjszakában. Goethe ebrudalta ki. A költő  - és fizika - fejedelem teringette felháborodásában tette ki szűrét, mert  verseihez írt zenéjével lekopasztotta  a poézis fekete sólyom-páva- sas tollazatát, tozszülötté formázta a lesikált irodalmi értékekkel. Távolban hivogatóan lobogott egy nem nagyedei és nem fűzfa de tübingeni és szabadság fa.  Három diák ültette, három hugyozta körbe, három diák táncolta körbe -körbe, tübingeni körbe s lángolta szabadság hevületét Európának. Hegel, Hölderlin és Schelling. És amikor odaért jól megvendégelték tüzes borokkal és folyt a tánc tánc tübingeni tánc ó eszterlánc . Hegel és Schelling az intézményesült tudás igájába hajtották nyakukat és mi másként. Hölderlin bátran a szent poézis elefántcsont tomporú tornyába mászott fel és onnan vettette vigyázó szemeit egészen a huszadik századig. Schubert meg meghalt. Meghalt -és vele meghalt a Hangelmélet is. Goethe zsenialitása elég volt a Színelmélet megteremtéséig, de a hangelmélet megteremtéséhez már kevésnek bizonyult. Vagy csupán gyáva volt? Fülébe forró ólom inkább mint Beethoven vagy Schubert? Pedig bizony a hangelmélet csak egy a több megteendő lépésből. Ízelmélet. (Mai celeb kifejezéssel: íz-világ elmélet.) Szagelmélet.

Mert a fény csak egy a valóság ezernyi tobzódásából.

Faust,  Luther, Cranach és Johann