Zsákó dúc Creative Commons License 2015.08.18 0 1 121454

 

Forrás. http://www.a-postagalamb.hu/

 

A hülyék, az okosak vagy a még okosabbak közé tartozol?

 

Az egyik este, amikor meguntam a tévézést, lekaptam a polcról egy galambkönyvet. Nem érdekes, hogy melyiket, mert alig vettem kézbe, máris befurakodott az agyamba egy gondolat: az elmúlt években annyi mindenről írtunk itt, A postagalamb magazinban, csak egyvalamiről nem, vagy nagyon keveset.

Sokszor szóba kerültek a galambok persze, aztán beszéltünk a takarmányozásról és rengeteget a galambegészségügyről, számos cikk jelent meg a versenyzésről és a közösségek életéről.

De egy valamiről, pontosabban valakiről szinte semmi: a galambászról.

Mert most már tudom, hogy az egész galambászatunk, eredményességünk, sikereink és kudarcaink gyakorlatilag a mi tükrünk. Biztosan állíthatom, hogy ha nem jönnek jól galambjaink a versenyekről, de az is, ha sorra nyerjük a díjakat – csak rajtunk múlik.

 

A galambász egy kapitány a csapatban. Ő a főnök. Neked is van főnököd, lehet, hogy türelmes és jó vezető, de az is, hogy hülye szegény, csapkod és parancsolgat. Az elsővel jó dolgozni, az utóbbival nem nagyon. Fordítsd le ezt a galambászatodra: ha te egy jó kapitány vagy, gyorsabban és könnyebben közel kerülhetsz a sikerhez, mintha a “hülyék” kategóriájába tartoznál.

Mivel nem akarok megsérteni senkit, minden példát a saját sorsomból említek.

Egy pár évvel ezelőtt, amikor jelenlegi otthonomba költöztem, természetesen az első építmények egyike a galambházam volt. Korábbi tenyészgalambjaim egy részét visszaadták sporttársaim, így azokkal kezdtem foglalkozni. De mert nagyon lekötött a munkám, és más elfoglaltságaim is akadtak, amelyek akkor fontosabbnak ítéltek, mint a galambok, nagyon keveset foglalkoztam az állománnyal.

Most már látom, hogy beálltam hülye galambásznak. Ez abból állt, hogy reggel beszórtam a takarmányt az etetőbe, adtam nekik vizet, kiengedtem őket repülni, majd egy fél óra múlva bukóra állítottam a kijárót és kész. Takarítás hetente, kéthetente. Ennyi elég – gondoltam,  meg majd kitalálok egy jó rendszert: hétfőn gyógyszer, kedden kegyszer, szerdán vegyszer, csütörtökön kényszer, pénteken gyűjtés, szombaton meg enyém az első díj.

Tökéletes megoldás, nem?

Sajna a galambok másképpen gondolták. A heti program ment, mint a karikacsapás, de az eredmények nagyon lehangolóak voltak. Néhány helyezés utanként, az egész szezonban egy-két harmatos díj – ennyire futotta.

Ebben a helyzetben jutottam el a galambászat következő szintjére. A lökést, hogy átlépjek egy határt, egy órabontás adta, ahol éppen azon gondolkodtam, hogy mi a fenét csinálok rosszul. Ültem a sarokban egy széken, és számba vettem. Itt van a bajnok, többszörös tagszövetségi király, mindig elém pakol húsz-harminc galambot. Meg itt van a szomszédban lakó spori, aki rendre megelőz minden versenyen.

Mi a fenét csinálnak ők másképpen, mint én?

A kérdésre ott helyben meg is adtam a választ. Ők minden reggel korán kelnek és hajtják a galambokat.

Másnaptól nálam is ez lett a rend. Ébresztő fél hatkor, hattól 45 perc repülés. Elég fárasztó volt a dolog, de két hét múlva látványosan javulni kezdtek az eredmények. Felzárkóztam a legjobbak mögé – megelőzni csak ritkán sikerült őket -, s már nekem is voltak sima ötös befutóim, és bejött néhány értékes díj is.

A galambok fészekről, kímélős módszerrel repültek. Gondot csak az jelentett, hogy mindig akadt köztük néhány, amely elég vad volt az összeszedéskor, s ettől bizony néha kiakadtam. Ez meglehetősen fárasztó volt egy idő után.

Az idén tavasszal a kezembe akadt egy kis füzetecske, egy szaktekintély könyvének magyar fordítása, amely kalózkiadásban terjedt évtizedekkel ezelőtt. Elolvastam és akkor a galambászat újabb, magasabb szintjére tudtam lépni.

Elkezdtem özvegyezni. Asztalos sporttársammal a szezon előtt új fészkeket építettünk, amelyek a hagyományos és az özvegy fészkek egyfajta keresztezései. Emellett, mivel a tojókkal nem akartam versenyezni, összeütöttünk két ládát, amelyeket a garázs falára szereltem fel fej magasságba és a tojók gyakorlatilag az egész szezonban oda voltak bezárva: tizenkét-tizenkét darab egy-egy fakkba. Ha valamelyik hölgyemény enyelegni kezdett egy másikkal, egyszerűen csak áttettem egyik ládából a másikba.

A hímeknek az első két-három versenyen megmutattam a tojókat, így nagyon könnyű volt őket kosarazni, de a munka lassú volt, a húsz hímre jó egy órát kellett rászánni. Utána kipróbáltam, hogy csak a fészektányért fordítom föl, ez sem volt rossz, de néhány ideges hímmel a pakolás végén meg kellett küzdeni. Aztán kitaláltam, hogy mindkét dúcrészbe – tizenkét-tizenkét fészek van mindkettőben – berakok egy-egy tojót gyűjtéskor, a hím azonnal felmegy a fészkébe, megfogom, és aztán a tojót átteszem a következőbe…

A galambok nagy része megértette, hogy mit akarok. Kosarazáskor mindig beszéltem hozzájuk, ha terelni kellett, lassú mozdulatokkal és mosolyogva csináltam. Amelyik félénkebb volt, azzal nagyon türelmes voltam.

A módszer maradt a régi: reggel fél hét-hét óra körül fél óra-negyvenöt perc kényszerrepülés, este hat és hét óra között ugyanez. A takarmányozás alaposan megváltozott, reggel erős árpás keverék, este fázisosan árpa nélküli. A gyűjtés előtt olajos magok.

Na és az eredmények? A Derby Klubban kezdtem versenyezni, az első rövid úton több mint tízezer galambból csapat második helyet fogtam. A negyedik úttól kényszerből váltanom kellett és onnantól a kerületi versenyekre pakoltam. Egyetlen úton sem helyeztem ötnél kevesebbet a tizenhat hímből, az átlag nyolc-tíz volt.

Életem legjobb évét zártam: lett két tizenegy helyezéses galambom, a többség a tizenegy úton öt-nyolc helyezést repült. Volt olyan verseny, ahol az első két, és olyan is, ahol a negyedik-ötödik-hatodik galamb az enyém volt – ez utóbbi volt számomra a legnagyobb élmény, mert két (!) másodperc alatt mértem be a három galambot.

Azok a galambok repültek ilyen jól, amelyek tavaly – igaz, egy kicsit elhanyagolva – a fasorban sem voltak.

Hogy miért írom le mindezt? OKULÁSUL! Ha nem vagy sikeres, először ne a galambokban keresd a hibát, hanem saját magadban.

hülye galambász reggel és este beszór egy fandli takarmányt, telerakja a vizet ezzel-azzal és mert nincs eredménye, a gyűjtéseken hőbörög, hogy X-nek vagy Y-nak könnyű, mert sok pénze van, meg egyébként sem árulja el a titkokat. Igazságtalan ez a versenyzés, szarik bele, abba fogja hagyni…

Az okos galambász tudja, hogy amennyit beletesz, annyit vesz ki. Azt is tudja, hogy a galambok a társaink, némelyek a barátaink, s ha egyértelműen viselkedünk velük, megértik, mit akarunk. Ha jól takarmányozunk, csínján és okosan bánunk a gyógyszerekkel és az egyéb kiegészítőkkel, sok örömünk lesz a versenyeken.

még okosabb galambász egy idő után olyan rutinra tesz szert, hogy kézbe véve a galambot, vagy a dúcban figyelve a mozgását, meg tudja mondani nagy biztonsággal, hogy azt a hétvégi versenyen eséllyel lehet kosarazni, vagy sem. És tudja azt is, hogy a tenyésztés nem egyszerű párosítást jelent, annál sokkal többet. És jól az eszébe véste, hogy a takarmányozás művészet, de ennek minden csínját-bínját egy kis tanulással és kísérletezéssel el lehet sajátítani.

A végére még egy megjegyzés. Amit leírtam, NEM PÉNZ KÉRDÉSE! Huszonkét hímmel kezdtem a szezont, a versenyidőszak közepétől minden útra ugyanazt a tizenhat hímet pakoltam be. A legolcsóbb takarmányokat használtam, némi kiegészítéssel. Reggel egy órát, este másfél órát fordítottam a galambokra, de azt rendszeresen.

Igaz, a délutáni kávézáskor, vagy lefekvéskor sokat morfondíroztam a galambokon. De ezzel nem zavartam senkit.

Ennyi az én történtem. Ha figyelmesen elolvastad, amit írtam, eldöntheted, hogy te a hülyék közé tartozol, vagy az okos, esetleg a még okosabb galambászok közé. Ha kellően önkritikus és elégedetlen vagy magaddal, teljesen biztos lehetsz benne, hogy ha akarsz, tudsz változtatni.

Akarsz? (Furucz Zoltán) ♦