Az elmúlt hétvége ide illő nagysikerű koncertjeiről egymás után emelem be a beszámolókat, kritikákat, megemlítve, hogy a március 2-i wuppertali - iskolásoknak tartott - Beethoven-idézetekről és a március 4-i elmaui (nem Hawaii helyszín :) előadásairól egyelőre nincs hír.

Visszaidézem a programokat: Würtz Klára, Baráti Kristóf és Várdai István duózott és triózott, előadva a beethoveni irodalom talán három legszebb kamaradarabját, a két F-dúr duószonátát és a B-dúr triót.

Előrebocsátottam a zongorista nevét, ahogy a wuppertali ismertetők is tették, mert ő mindhárom darabban játszott, és persze tiszteletből is nagyszerű és érzékeny játéka okán.

A Magyar Narancs e heti számában Csengery Kristóf beszámolóját olvashatjuk:

Kamarazene, ahogy a legjobbak játsszák

Beethoven, három az egyben

A Bartók Emlékház, amely hangversenyteremként Szirányi János igazgatói működésének tizenkét éve (2002–2014) alatt vált fogalommá, a jelek szerint a stafétát átvevő Király Csaba vezetésével is megőrzi presztízsét. Nemcsak kortárs komponisták örülnek, ha itt lehet szerzői estjük, de olyan világhírű magyar muzsikusok is visszatérnek ide, mint Várjon Dénes vagy Fenyő László. Február elején az Emlékház korunk legfontosabb Bartók-előadója, Kocsis Zoltán zongora-mesterkurzusára invitált. A hónap utolsó napján, egy szép szombat este pedig a termet zsúfolásig megtöltő közönség úgy érezhette, két órára a Csalán úti épület lett a világ legfényesebb kamarazenei központja. Akik eljöttek, életre szóló emlékként vitték magukkal Baráti Kristóf, Várdai István és Würtz Klára Beethoven-estjének élményét.

Három műtípus, három kivételes darab, rendkívüli előadásban: F-dúr („Tavaszi”) hegedű­–zongora-szonáta, op. 24; F-dúr gordonka–zongora-szonáta, op. 5, No. 1; B-dúr („Erzherzog”) trió, op. 97 – a zeneszerző három arca. Akit a hírnév és a siker vonz, arra gondolhatott, hogy ezen az estén (a Bachtrack internetes oldal éves listája szerint) a világ legkeresettebb hegedűse és második legkeresettebb csellistája vendégeskedett az emlékház termében, előbbi a 2010-es moszkvai Paganini Verseny, utóbbi a tavalyi müncheni ARD Verseny nagydíjasa. De nem a statisztikák és díjak számítanak, hanem amit hallunk. Az pedig ezen az estén minden várakozást felülmúlt. Olyan ihletett, magasrendű kamarazenélés volt ez, amelyet a világ bármely pontján mindenki ámulva hallgat, olyan hangszeres kivitelezéssel párosulva, amelyre csak a hegedű és a cselló legnagyobb tigrisei képesek. De Würtz Klárát se tekintsük csupán „kísérőnek”. A Hollandiában élő magyar zongoraművésznő, akivel Baráti már több hanglemezt készített a Brilliant Classics cégnél (Beethoven és Brahms összes hegedű–zongora-szonátája) kezdeményező, szuverén partner, aki gazdag hangon, érzékeny billentéssel, s ha kell, sistergő virtuozitással játszik.

Különleges élmény egy ilyen meghitt atmoszférájú teremben kamarazenét hallgatni. A közönség a szó szoros értelmében karnyújtásnyira ül a muzsikusoktól, hallja a lélegzetüket. Ilyenkor a hangindításoknak és befejezéseknek, egyáltalán: a hang „anatómiájának” megnövekszik a szerepe, sőt minden, ami a hangzás terén zajlik (mert persze egy zenei előadás nemcsak hangzásból, de tempókból, karakterekből, hangsúlyokból, Füst Milánnal szólva: látomásból és indulatból is áll), fokozottan előtérbe kerül. Hogy is ne kerülne, hiszen még azt is halljuk, ahogy a hang megszólaltatása előtt a vonó finoman ráfekszik a húrra. Az intim közelség akadályozhatná is a feltárulkozást, szemérmesebbé is tehetné a művészt a kelleténél – most azonban nem így történt: a három muzsikus keze alatt felizzott a zene.

Baráti vonója alatt a Tavaszi szonátában megragadott a könnyedség és elegancia, az apró ritmusértékek lágy és gördülékeny pergése; az éneklő nyitótétel, a karcsú tónus, a pontozott ritmusok kihegyezettsége. A bölcs-filozofikus Adagio után felüdített a feszes scherzo és a virtuóz finálé élénk hangzása, kontrasztgazdag karakterizálása. Baráti játékában azonban ezúttal az intellektuális fegyelmet, az Egész megvilágítását éreztem legfontosabbnak. Vele ellentétben Várdai az op. 5 No. 1-es F-dúr szonátában maga volt a spontaneitás és robbanékonyság – miközben persze a kontrollt ő sem adta fel egy pillanatra sem. A nyitótétel lassú bevezetésében feszültséget teremtve, a gyors főrészben grandiózusan csellózott – s itt ugyanúgy, mint a rondófináléban, játékának döntő tényezője volt az elementáris hangzásigény. És az Erzherzog-trió? Eufónia és eufória, a melódiák valószínűtlen, már-már schuberti bőségét adekvát módon felszínre segítő, mámoros dalolás a saroktételekben, a zene gáttalan érzelmi és érzéki áradása, az Andantéban a kései Beethoven variációs formáinak átszellemült imahangja. Hallgattuk volna még sokáig.

xxxxx

Ehhez csak emlékeztetőül a hivatkozott kitételek némelyikére a Magyar Narancs korábbi Csengery-kritikáiból:

http://magyarnarancs.hu/kereses/?search_txt=W%C3%BCrtz+Kl%C3%A1ra&type=0&szerzo=Csengery&hely=0&lapszamev=0&lapszam=0&kulcsszo=&datefrom=&dateto=&ujkeres=1

Ugyanerről a budapesti koncertről Malina János is írt kritikát, hasonló hangnemben.

http://www.revizoronline.com/hu/cikk/5456/barati-vardai-wurtz/

A két írás önálló, de egymásután olvasva kaphatunk teljes képet az előadásról, és ehhez most egy amatőr beszámolót csatolok a saját élményemről, amit másnap szereztem Wuppertalban, a régi városháza Mendelssohn  termében. Hivatkozni fogok közben a fenti két szakíró megjegyzéseire is.

Németországban Beethoven a köbön, volt a beharangozó címe, és Klára Würtz spielt Beethoven egy másik lapban, majd a műsorfüzetben balra a revizoros linkben lévő fotókon látható kép a művésznőről, és mellette a feleakkora képek a fiatal magyar társakról. A műsorfüzetben persze részletesen bemutatták mindhármukat és a darabokat, amelyek közül a csellószonátával kezdtek és ugyanúgy a trió zárta a koncertet. A hegedűről is írtak, de Várdai most használt hangszeréről nem, pedig érdemes azzal kezdeni.

Ez a negyedik cselló, amit megszólaltatott ismeretségünk óta, és a korábban is megszokott zenei előadói élmény mellett ennek már a látványa is megfogott, majd első hallásra egészen rendkívüli hatással volt rám, ránk. Most az arányairól, pompás idomairól, csillogó felületéről csak említést teszek, míg a hangja hasonlóan elragadó mint a Lady Harmsworthé. Együtt aztán még izgalmasabb volt e két klasszist ezekkel a hangszerekkel hallgatni, hátterükben pedig a sziporkázó zongorahang, néha hangözön.

Jövőre, június 24-én ünneplik Domenico Montagnana születésének 330. évfordulóját, és a nevével fémjelzett kitűnő vonóshangszerek is kb. 300 évesek, köztük a csellók a leghíresebbek. Velencében készítette azokat.

A Várdainál lévő hangszer 1720-as évjáratú, elbűvölően szól a keze alatt, fogjuk még hallani, nem szabad kihagyni!

Maga Montagnana éppen ma hunyt el 1750-ben. A lenti zenei mintákban idézek csellóival.

Visszatérve a koncertre:

A régi városháza

  A Mendelssohn terem 10 m magas, kb. 400 férőhelyes

A akusztika nagyon jó, több mint 300 hallgató ült ebben az ideális kamarateremben, végig élvezve a nagyszerű előadást. Ahogy említettem, a csellószonátával kezdtek, és már a cselló első megszólaltatása is jelezte e rendkívűli együttállást, vagyis a hálás hangszer jó kezekbe került. A műről írtak a műsorfüzetben, tételeit elemezte a két kritikus, miként a jól ismert hegedűszonáta esetében is. Nagy volt a siker.

A szünet után jött a tripla élmény, és ha valaki nem tudta az előzményeket, azt hihette, hogy ezek a művészek már vagy huszadszor játszották együtt a triót, s miután kiderült, hogy az előző napi volt az első alkalom, nem beszélve az addigi próbáról, tehát csodálkozhattunk e társaság zsenialitásán. A darab is parádés, játékuk pedig a kamarázás magasiskolája volt, így nem véletlenül választották ráadásnak a látványos scherzót belőle. A technikai, agogikai stb. megjegyzéseket elfogadom a kritikusoktól, én csak egy közönséges hallgató vagyok. 

Kifogástalan alapokon három egymást kitűnően érző muzsikust hallhattunk, és fergeteges volt a siker, bravózás, éljenzés... Társaságunk magyar, német és lengyel tagjai, köztük további Baráti- és Várdai-fanok is, nagyon örültek az estének. A zenészek is érezték a hely szellemét, az érdeklődő közönséget, a kitűnő előadást, így lelkileg már készülhettek a másnapi plusz fellépésre, amikorra a trió első tételét tervezték a gyerekeknek.

Néhány felvétel másokkal, ha valaki nem ismerné a műveket:

www.youtube.com/watch?v=Ss7faArgl7M   Casals és Horszowski (1939)

www.youtube.com/watch?v=O9YLAZujNpE   Starker és Sebők (1959)

https://www.youtube.com/watch?v=5tl6_O9Pp9o   Tortelier és Heidsieck (1972)

www.youtube.com/watch?v=VQV5RCgRgXc   Yo-Yo Ma és Ax (1985)

https://www.youtube.com/watch?v=tf0FSQ0RMSc   Maisky és Argerich (1994)

stb. stb.

A Baráti-Würtz-féle Tavaszi szonáta nekem egyedülálló, etalonfelvétel... a sok-sok jó meghallgatottból, felvételen és élőben is. Az ellenoldalon ez pl. nagyon nem tetszik: https://www.youtube.com/watch?v=PGFs7n6n3-8

A Főherceg trióból is számos remek felvétel van:

https://www.youtube.com/watch?v=GCS9bURe3y8   Cortot-Thibaud-Casals (1928)

https://www.youtube.com/watch?v=gR9AF4ZaV5s  Fischer-Schneiderhan-Mainardi (1952) 

https://www.youtube.com/watch?v=4_FnLhBcPBU   Gilels-Kogan-Rostropovich  (1956)

https://www.youtube.com/watch?v=iwXljRJNN74   Barenboim-Zukerman-Du Pré (1969)