Beethoven C-dúr miséjének tegnapi előadására érdemes volt várni: remek volt. A zenekar (koncertmester Simon Standage), az énekkar és a szólisták (Hamvasi Szilvia, Németh Judit, Kálmán László, Blazsó Domokos) egyaránt jók voltak. Utóbbiak közül főleg a két hölgy. A kórus - szokás szerint - kiváló volt, a zenekar nagyszerű. Mert igaz ugyan, hogy játékuk nem volt makulátlan, de mégis olyan átütően szólt, annyira jól MUZSIKÁLTAK, hogy az a néhány apróság még engem se zavart. És hát ezúttal tényleg csak pár kis hiba volt, olyanok amelyeket egy lemezfelvételen ki kellene javítani, de egyébként teljesen mellékesek. Az egyetelen, amit problematikusnak éreztem, az a terem belmagassága, helyesebben alacsonysága, s az ebből fakadó akusztikai problémák.

Nagy öröm, hogy ezt a számomra különösen kedves, méltatlanul mellőzött remekművet, amely csak ritkán szerepel a koncertek műsorán, idén már másodszor hallhattam. Először a Beethoven-maratonon Peskó vezényletével, kiváló előadásban. Most pedig egy olyan elményt nyújtó tolmácsolásban, amelyhez az általam eddig hallottak közül egyedül a mű Gardiner-féle felvétele hasonlítható.

*

A koncert első félidejében Malcolm Bilson egy Walter-fortepiano másolatán játszott két Beethoven szonátát (Op. 26 és Op. 7), szintén remekül. Az ő játéka korántsem hibátlan, s az elmúlt 75 év is nyomot hagyott rajta, de mégis annyira hitelesen és szeretetreméltóan muzsikál (azt hiszem ez a lényeg, a muzsikálás), hogy szinte mindig levesz a lábamról. (Most is.) Kár, hogy a hangszer nem volt rendesen felhangolva, s ez az A-dúr szonáta 3. tételében - botfül ide vagy oda - már engem is zavart. Szerencsére azonban ezen a nem volt nehéz segíteni, így a pompás Esz-dúr szonátát már zavaró tényezők nélkül hallhattuk. Az igazi ajándék - legalábbis számomra - még hátra volt: ráadásként Mozart K. 330-as C-dúr szonátájának középső tételét hallhattuk (Andante Cantabile ).