Federico García Lorca
1898. június 5 - 1936. augusztus 18.
Rafael Rodríguez Rapún
1912. június 22 - 1937. augusztus 18.
Részletek Alberto Conejero: A sötét kő című drámájából:
RAFAEL Azt akarom, hogy tudj az én bűnömről.
SEBASTIÁN Nyugodj meg!
RAFAEL Nem akarok ezzel a titokkal a szívemben meghalni.
SEBASTIÁN Nem tehetem ezt.
RAFAEL Én nem hiszek Istenben. Így aztán téged kérlek, hogy hallgass meg és azután ítélj el vagy oldozz fel.
SEBASTIÁN Rafael...
RAFAEL Magára hagytam őt.
SEBASTIÁN Kit?
RAFAEL Federicót.
SEBASTIÁN A költő barátodat?
RAFAEL Magára hagytam őt. Elmentem.
SEBASTIÁN És?
RAFAEL Talán ha Madridban maradtam volna...
SEBASTIÁN Akkor mi lett volna?
RAFAEL Akkor esetleg nem ment volna el Granadába.
SEBASTIÁN Én is ezt kérdezem magamtól. Ha nem mondtam volna anyámnak, hogy menjünk le fogadni a repülőket, ha nem lett volna ott, s nem nézte volna boldogan, ahogy azt a buta pasadoblét játszom. De a háborúban, ki tudja, a dolgok megtörténnek és...
RAFAEL Nem érted.
SEBASTIÁN Miért ne érteném? Ezt hadd döntsem el én.
RAFAEL Magára hagytam őt. A szüleim azt mondták, hogy háromszor hívott Granadából.
SEBASTIÁN De a többi barátja...
RAFAEL Nem.
SEBASTIÁN Mi az, hogy nem?
RAFAEL Én nem a barátja voltam.
SEBASTIÁN Hogyan?
RAFAEL Ezek a papírok... Tudod miről szólnak ezek a papírok?
SEBASTIÁN Már mondtad.
RAFAEL A leveleink.
SEBASTIÁN És?
RAFAEL Én nem tudtam...
SEBASTIÁN Mit?
RAFAEL Mellette maradni. Az emberek elkezdtek beszélni a fiúról, aki Lorcát kíséri. És én... én nem tudtam...
SEBASTIÁN Talán jobb, hogy nem...
RAFAEL Nem tudtam ellenállni neki. Odaadtam magam, ez az igazság. Éveken keresztül. Odaadtam magamból mindent, a testemet is. Mert szerettem őt. Nevetséges így kimondva. Szerettem őt. Először történt velem ilyesmi. Addig a nők testére vágytam. De Federico... Elég volt az, ahogy közeledett felém és mosolygott. Ennyi elég volt. Mikor először beszélt hozzám, úgy éreztem, mintha megrészegített volna, a testemből kiment minden erő, hogy mozdulni sem tudtam addig, amíg el nem búcsúztunk. Hazamentem és hánytam. A falat vertem és a fájdalom a csuklómban enyhítette a kínt. Azt gondoltam, hogy megőrültem, hogy megzavarodtam. Rám mosolygott a próbákon, és én azon voltam, hogy kerüljem a pillantását, s gondolatban az egyetemi feladataimra összpontosítottam. Az egyik héten kaptam tőle egy üzenetet, hogy találkozzunk kettesben. És én megtettem. Hogy is mondhattam volna neki nemet? Ha ismerted volna, ha néhány percet Federicóval töltöttél volna, megértenéd ezt. Megölelt és megcsókolt. Ez volt az első alkalom, hogy megcsókoltam egy másik férfit. Keserű ízt éreztem a számon, de nem húzódtam el tőle. És azután nem tudom, hogy történt, nem is fogtam fel. Vágytam Federicóra, aggódtam miatta, szükségem lett rá. Elkezdődtek az utazások a színtársulattal, és úgy éreztem, hogy minden vele töltött perc növeli a lelkesedésemet. Hallgattam, ahogy beszélt, és kicsivé, láthatatlanná váltam. Míg aztán eljött az éjszaka, és mi átadtuk magunkat ennek a dolognak. Szégyelltem magam ezért, szégyelltem, de végül megtetszett. (Sebastián zavartan közelebb megy az ajtóhoz.) Mikor elutazott Argentínába, azt hittem, megbolondulok. Az utolsó hónapokban szinte egy pillanatra sem váltunk el egymástól. Én mindig kísértem őt, én, „a Federico barátja”, „Rapún, a fiú, aki Federicót kíséri”. Kétségbeestem, mikor írtam neki. Próbáltam úgy írni, hogy a leveleim ne legyenek nevetségesek az ő leveleihez képest. Míg aztán nem bírtam tovább. Az emberek elkezdtek beszélni, és úgy tűnt, őt ez egyre kevésbé zavarta. Nem gondolt a szüleimre, nem gondolt arra, hogy én... Így aztán próbáltam elfelejteni őt, újra a nők felé fordultam, az ő testükhöz, de aztán mindig vissza kellett térnem Federicóhoz. De nem bírtam vele maradni. Nem akartam folytatni ezt az életet, nem akartam az árnyékává válni, s hogy az egész világ emiatt beszéljen rólam, csakis emiatt. Láttam, hogyan üdvözölnek szívélyesen az emberek, viszont a hátam mögött elmosolyodtak és összesúgtak. És zúgott a fejem ettől a szótól, hogy „buzi”. Így aztán elhatároztam, hogy útra kelek, elmegyek Madridból egyetlen szó nélkül. Akkor már beszélték, hogy a katonák puccsra készülnek. Ő aggódva kérdezett meg engem és én megnyugtattam. „Federico, most sem”, mert egyszer egy eltévedt lövés becsapódott a háza homlokzatába, és ő sírva hívott fel, s azt mondta, hogy puskalövéstől fog meghalni, s hogy Spanyolország tele lesz halottakkal. „Federico, nem lövéstől fogsz meghalni.” Így aztán mikor háborúról beszélt, azt mondtam neki: „most sem”, „most sem”. De elhagytam őt. Elhagytam és megölték. Meg tudod ezt bocsátani nekem? Meg tudja ezt nekem bocsátani bárki is? Hogyan élhettem tovább mindezek után? Ha legalább elbúcsúztam volna, ha legalább lett volna bátorságom megmondani neki, hogy én, hogy én... (Az egyenruhát keresi.) Nézd!
SEBASTIÁN Mi ez az egész? És az a lány Valenciában? Egy másik hazugság? Hagyj engem! Nem akarok tudni semmit. Nem, miután...
RAFAEL Hallgass ide!
SEBASTIÁN Nem akarlak tovább hallgatni! (Ráfogja a fegyvert.) Ez a te problémád, a te átkozott problémád. Ha megtetted, ha engedted, hogy ez az ember téged...
RAFAEL Mit tehettem volna? (Elkezdi olvasni.) „Megérteni, hogy mennyire szeretlek,
sosem fogod, mert alszol, bennem alszol. Én sírva rejtelek, mert egyre hajszol egy tőrhegyű acélhang: fenyegetnek. Mellembe döf a törvény – húsnak, testnek és csillagnak is egyformán parancsol...”
SEBASTIÁN Ne olvasd ezt tovább! Hallgass! Nem akarok egyetlen szóval sem többet hallani. Mondtam neked, hogy segítek, hogy megpróbálok beszélni a nővéreddel, de ez nem volt elég. Aztán meg ilyen gondolatokkal tömöd a fejed és én...
RAFAEL „...mocskos szavait beléd marva sarcol, s tépi szárnyát szigorú szellemednek. Lovasok ugratnak a kertsövényen – testedre vágynak és agóniámra – zöld sörényű fényméneken merészen. De te, életem, szunnyadozz tovább csak. Hallgasd a hegedűkből csurgó vérem!...”
SEBASTIÁN Hallgass el, cseszd meg, hallgass el! (Ismét rászegezi a fegyvert.)
RAFAEL „...Ránk, nézd, még mindig acsarkodva várnak!”
SEBASTIÁN (Elragadja tőle a papírt.) Add ide!
RAFAEL Nem tudom elfelejteni a hangját: „testedre vágynak és agóniámra, testedre és agóniámra”.
SEBASTIÁN Elég! Nem segíthetek. Nem értek ebből semmit. Nem tudok rólad semmit, sem a barátodról, sem ezekről a könyvekről, és nem érdekel, hogy mit csináltatok ti ketten.
RAFAEL Az egész világ azt mondta nekem: „Federico miattad szenved”, „Federico rosszul teszi”. „Federico, Federico, Federico” és én napról napra zsugorodtam és úgy éreztem, hogy darabokra hullok. A szüleim kérdezgették tőlem, hogy mit teszek magammal, hová jutok így. Próbáltam meggyőzni őket arról, hogy nem kell félteniük. Elmentem egy lánnyal, egy másikkal, hogy az emberek lássák ezt. És szerettem a lányokkal lenni. De mindig visszatért Federico, végül mindig ott volt Federico. Hiányzott a társasága. Úgy éreztem, nem kapok levegőt, mikor úgy telt el egy hét, hogy nem láttam őt. Hogy hívják az ilyet? De nem bírtam. Mennyi ideig folytathattuk volna így? Titkolózva, hazudozva a világon mindenkinek. És én... én nem tudtam megszokni azt a gondolatot, hogy... meg akartam nősülni, gyereket akartam, nyugalmat, nyugodt életet, igen. Bár emiatt mindenről le kellett mondanom. És elhagytam őt. Elmentem búcsú nélkül. Ha legalább megmondhattam volna neki, hogy szeretem őt egy bizonyos módon és ez soha nem fog megváltozni. De szó nélkül elmentem. És őt megölték, meggyilkolták két hónappal később. Ha vele lettem volna, ha nem megyek el Madridból, most Federico...
SEBASTIÁN Ezt nem tudhatod.
RAFAEL Sosem szállt volna fel arra a granadai vonatra. Ki bocsátja meg ezt nekem? Miféle átkozott pap bocsátja meg nekem, amit tettem?
[…]
RAFAEL Mondd meg az apámnak, hogy jól bántak velem és végig nyugodt voltam. Az öcsémnek, Tomásnak pedig, hogy folytassa a tanulást és ne legyen olyan szétszórt, mint én, és hogy nagyon sajnálom azt, hogy nem töltöttem vele több időt. Emlékezni fogsz rá, Sebastián?
SEBASTIÁN Igen, igen.
RAFAEL És a nővéremnek, hogy ne hallgasson apára, és úgy járjon-keljen, ahogy a kedve tartja. Hogy szerezzen magának egy jó fiúbarátot, aki elkíséri őt a bálokba és a sörözőkbe, mint mikor együtt mentünk. És az anyámnak, hogy... ne szomorkodjon és vidáman emlékezzen rám. Ahogy én teszem most.
SEBASTIÁN Nem tudom, hogyan mutatkozzam be nekik és hogy mondjam el, hogy én...
RAFAEL Ők meg fogják érteni. Mondd nekik, hogy boldog voltam. Hogy nem pocsékoltam el az életemet. Hogy boldog voltam, mert olyan dolgokat ismertem, ami csak nagyon kevés embernek adatik meg.
SEBASTIÁN Igen, megteszem, megteszem. (Odaadja neki a keresztet.) Kérlek, ne utasítsd vissza!
RAFAEL Ne légy már ilyen, fiú! (Elveszi a keresztet és a nyakába teszi.) Ennek hamarosan vége lesz. Meglátod.
SEBASTIÁN Mihez kezdek majd? Újra egyedül.
RAFAEL Bízni kell és erősnek lenni. Ezt kell tenned, Sebastián. Bízni, erősnek lenni és előre nézni. Mint egy férfinak, hiszen férfi vagy. A háború gyorsan befejeződik, nagyon gyorsan. Bíznod kell bennem. A bűnösök meg fognak fizetni ezért, minden könnycseppért és minden halottért.
SEBASTIÁN És ha mégsem?
RAFAEL Meg fognak fizetni minden könnycseppért és minden halottért, biztosítalak róla.
SEBASTIÁN Én is?
RAFAEL Te? Hány éves vagy?
SEBASTIÁN Nemsokára betöltöm a tizennyolcat.
RAFAEL Azok, akik arra kényszerítettek téged, hogy itt legyél. Azok fizetnek meg. És életük végéig üldözni fogja őket a szégyen. Nem tudják majd felemelni a fejüket anélkül, hogy egy ujj rájuk ne mutatna: „ez temetett az árokba három ártatlant”, „ez mosolygott a falnál, ahol kivégezték őket”. „Ezek ölték meg Federicót, ezek ölték meg Federicót”. Sok ezer szem szegeződik majd rájuk és emlékezteti őket minden pillanatban a kiontott vérre. És mikor majd eltemetik Federicót, mikor kiveszik abból a lyukból, hogy egy temetőben nyugodjon, mikor ez végre megtörténik, akkor lesz jövője ennek a földnek.
