Ultrakék 2015

 

Kékestetőről együtt rajtoltunk augusztus első reggelén, a csapatok és párosok első váltótagjai, és mi, egyéniek. Harminc fő egyéni induló nevezhetett az idén először megrendezett, a Kékestől a Naszályig az Országos Kék Túra jelzését követő, majd Vácra ereszkedő 146,7 km-es, 4675 m szintemelkedést és ennél jóval több ereszkedést tartalmazó futóversenyre, de végül csak huszonöt társammal versenyeztem. Fent még hűvös volt a reggel, de nyilvánvaló volt, hogy a várható hőség igencsak megnehezíti majd a dolgunk. A sípályát követve ereszkedtünk Mátraházáig, ameddig nagyjából rendeződtek a viszonyok, ki-ki elfoglalta a maga a helyét. Árnyékos, magas bükkösben haladtunk a Mátra-nyeregbe vivő műút bal oldalán, majd át a jobboldalra, ahol a Mátrabérc klasszikus pályáját követtük egészen Galyatetőig. Kényelmesen, jó tempóban értem fel, s jól is éreztem volna magamat, ha nem háborgott volna erősen a gyomrom.

Sikerült rendezni a bentieket, ekkor még azt hittem, végleg, s az egészen az ágasvári turistaházig hullámzó ösvényen nyugodt, kiegyensúlyozott futás következett. Innentől a verseny leghosszabb lejtője vette kezdetét Mátraverebélyig, amelynek során igyekeztem visszafogni magam, s kímélni a versenyt megelőző időszakban fájdogáló, futás helyett bringázásra kényszerítő térdemet. Arra készültem, hogy a térd lesz a szűk keresztmetszet, de a kompressziós szár úgy egybetartott mindent, hogy a lábam végig fájdalommentes maradt.

Mátraverebélyen gyors frissítés után indultam tovább, majd kisvártatva egy bringás ficsúr szegődött mellém, aki arról érdeklődött, hogy merre lesz a futás. Csak ide Vácra, feleltem. Ezt követően az egyik váltó dekoratív hölgytagját követte, de leeshetett neki a tantusz, mert visszakanyarodott hozzám, hogy megjegyezze, Vác azért eléggé messze van. Bizony, válaszoltam egyetértőleg, ezért is megyek ilyen lassan. Ennyiben maradtunk.

Bozótos-csalitos terület után takaros tölgyes következett, majd a szentkúti zarándokhely, s utána kellemesen hűs, szűk patakvölgy. Ekkorra látótávolságba került az előttem haladó Kovács Ádám, s egyre csökkent a köztünk levő távolság. A gyomorháborgás csak nem akart szűnni, így egy nyiladék mellett meggyőződhettem arról, hogy most már tényleg csak a versenyen magamhoz vett táplálék megemésztése lesz a további feladatom. Sámsonháza főutcáján vezetett tovább utunk, majd egy nagy mezőn áthaladva a dombok között megbújó Nagybárkány és a várva-várt frissítőpont következett.

A ponton legnagyobb meglepetésemre Hajduska Balázzsal találkoztam. Mit keres ő itt? Neki az élen volna a helye! Az elvileg Hollókőig elegendőnek vélt izotóniás massza már erősen fogytán volt, így nemcsak paradicsomot ettem, hanem nápolyival is teletömtem az övtáska zsebeit.

A falu után lassan emelkedett az előbb a földek mentén, majd erdőben kavargó, végül a hegygerincet követő út. Ezen a szakaszok lehagytam Ádámot, majd az egyik Mecsek Maraton csapat tagját követtem hosszan. Valószínűleg már látszott rajtam az eddig megtett út, mivel a hogylétem felől érdeklődött. Jól vagyok, csak a beleimben folyik nagy küzdelem, feleltem.

Az interneten fellelhető térképek szerint a garábi frissítőponthoz le kellett volna térni a kékről és a falu felé ereszkedni egy darabon, így készültem a letérésre, ehhez képest a pont fent volt a gerincen. Gyorsan frissítettem vízzel és sós keksszel, majd ahelyett, hogy ettem volna a lelkesen kínált dinnyéből, a helyezésem felől érdeklődtem. Hogy első volnék? Na, ne vicceljetek!

Meglehetősen elméláztam ezen a hirtelen ölembe hullott vezetésen, át is estem egy nagyobb kövön. Szerencsére csak a térdem miatt végig cipelt botok markolatának parafa borítása, meg egy vérző ujj bánta a dolgot. Próbáltam összeszedni magamat testben és fejben, amely csak-csak sikerült, de az első hely, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan oda is lett, mert hamar utolért Veres Gábor, majd néhány kilométer alatt akkora előnyre tett szert, hogy már a hosszabb egyenes szakaszokon sem láttam. Az erdős hegygerincet követően kaszálóréten vitt át az utunk, majd az Alsótoldra vezető aszfaltúton haladtunk. A nap igencsak perzselt, úgyhogy minden kutat kihasználtam, s próbáltam hideg vízzel hűteni magamat. Ha már egyszer a hosszú táv, a kisebb, de velős emelkedőkkel tarkított, lejtős, jól futható pálya miatt ez a verseny számomra a kismagyar Western States, a szervezők igazán oszthatnának jeget, s akkor amerikai módra pakolhatnánk a sapkába, meg kendőben a nyakba, gondoltam, bár ahelyett, hogy mi miért nem elég jó, inkább itt is arra kellett volna koncentrálnom, hogy szépen egyben vagyok, s jó tempóban haladok. A negatív gondolatoknak (is) hála hosszabb holtpont következett, amely nagyjából a Hollókő előtti hosszan elnyúló, öreg fákkal tarkított legelő végéig tartott. Onnan rövid, köves lejtő után máris az első „nagy pont” következett, ahol meleg leves és az előre küldött izotóniás porom várt. A pontőrök első osztályú kiszolgálásban részesítettek, mialatt a levest kanalaztam, gondosan bekeverték a következő szakaszra szánt frissítőt. Ráadásul az is kiderült, hogy Gábort, akit, be kell vallanom, észre se vettem, a ponton leelőztem, így újra az élre kerültem. Az ófalu főutcája után kopár, meredek lejtő, majd bozótos fiatalos, utóbb kellemes erdei rész következett, amelyet egy vég nélkülinek tűnő, traktorral szétjárt erdészeti út követett, ez vezetett Nógrádsipekre. Az itteni pont után állattartó telep mellett haladt a poros dűlőút, amely dombközi hátra vezetett, majd egy hosszú, enyhe lejtő következett egy elnyúló vadföld mellett. A követendő rendes kék jelzés el-el maradozott, de volt valami halvány kék, gondoltam, jó lesz ez is.

Nagy sokára az út egy kukoricás mellé vezetett, megálltam, most már biztosan nem vagyok jó helyen. Balról motorhangot hallottam, az egy nagyobb út, majd csak jó lesz arra. Átverekedtem magam némi bozóton, majd a keréknyomokat követtem tovább, ugyanabba az irányba, mint eddig. Jelzés persze sehol. Egy víztározóhoz érve fogtam fel végre, hogy nagyon-nagyon eltévedtem. Nincs térképem, legfeljebb a telefonon keresztül tudhatom meg, hogy pontosan hol is vagyok. Nagy nehezen sikerült térerőt találnom, s kiderült, hogy messze eltértem a Nógrádsipektől követendő délnyugati iránytól. Vége a versenynek, örülhetek, ha valami ellenőrzőponthoz el tudok jutni szintidőn belül. Kérdezősködtem a vízparti horgászoktól, hogy merre van Cserhátsurány, a következő pont. Nem tudták. (Nem is csoda, derült ki utóbb, hiszen a délre eső Cserhátsurány csak egészen más felől, legalább 30 km autózással volna elérhető, míg ők az innen északra levő Szécsény irányából jöttek.)

Mit tenne ebben a helyzetben Németh Csabi? - tettem fel a kérdést magamnak, s rögvest meg is válaszoltam: nem adná fel, hanem alázattal tudomásul véve hibáját, visszajutna a versenypályára, s igyekezne a tőle telhető legjobb időt futni. Eszerint indultam tovább, igaz még ekkor sem volt annyi eszem, hogy a már ismert úton visszamenjek a letérés helyéhez, hanem úttalan utakon, a telefont iránytűként és térképként használva próbáltam Cserhátsurány felé közeledni. Legnagyobb szerencsémre öt perc után favágókkal találkoztam, akik tudták, hogy merre visz az Országos Kék, és elmagyarázták, hogy hogyan jutok oda vissza. Az instrukcióikat követve mintegy fél óra alatt sikerült is, ráadásul pontosan oda érkeztem, ahol benézve az egyébként jól kijelölt balos letérést, egyenest mentem tovább. Egy órát vesztettem ezzel, pedig ha akárcsak öt perc után visszafordulok, minimális időveszteséggel megúsztam volna.

Immáron a helyes utat követve úgy okoskodtam, hogy az ötödik-hatodik hely környékére csúszhattam vissza, s a hátra levő 70 km alatt akár dobogós helyre is kerülhetek. Ételem-italom szinte alig maradt már, mivel másfél, és nem két és fél órás szakaszra készültem. A kánikulában elsősorban a vízhiány okozott gondot, de aztán nagy nehezen eljött a cserhátsurányi pont. Negyedik vagy, közölte Pepe, s Oszi harminc perce ment el. Akár még meg is lehet a dobogó.

A ponton megittam vagy egy liter vizet és megettem mindent, amit csak láttam. Akkor ott nagyon kellett, s már elindultam, amikor éreztem, hogy ennek meg lesz a böjtje. Meg is lett, annyiban, hogy az amúgy futható enyhe emelkedőt végig gyalogoltam. Terénybe (ahol tényleg mindennek van saját múzeuma és ott a világ legnagyobb orsósmagnó gyűjteménye) már valamelyest rendezett állapotban érkeztem, majd szántók között vezető földúton mentem tovább. Nemsokára vadászok hagytak el, a terepjárójuk által felvert porral és a tűző nappal együtt teljes volt a sivatagérzés.

Szandaváralján, a következő frissítésnél megtudtam, hogy Gábor kiszállt az élről, ezért immár a második helyért folyik a verseny. A sok izzadás miatt elsősorban sóra volt szükségem, így némi ropit vettem magamhoz, s nekivágtam a várhegyre vezető meredek szakasznak. Magas füves legelő mellett haladt az út, s órák óta először sikerült két futót megpillantanom. Peti kamerája előtt értem őket be, a rajtszámuk alapján ők váltóban indultak. További mászás következett, elememben éreztem magam.

Lassan közeledett a naplemente, így a következő ponton, Becskén felvettem a fejlámpát. Levesre is számítottam, így kissé csalódnom kellett, amikor kiderült, hogy majd csak Romhányban, a következő ponton lesz. Nem gond, jól jön egy kis extra motiváció.

A következő szakasz, noha jó tempóban telt, fejben eléggé kifárasztott. Gyalogosan alig-alig járt, legfeljebb traktorral vagy terepjáróval előkészített, hosszú fűvel benőtt kétnyomú utakon kellett menni a Kétbodonyig tartó út legnagyobb részén, a normális talajfogás, ahol az ember legalábbis láthatja, hogy mire is lép, legfeljebb az utolsó néhány kilométeren volt meg. A távolban feltűnt a dombvidék legmagasabb pontja, az apránként emelkedő út felvitt annak a tetejére, majd némi bizonytalan kanyargás után feltűnt egy még magasabb domb, s kezdődött minden előröl.

Kétbodonynál jól elképzeltem, hogy már egyből a nógrádkövesdi útnál jön ki a jelzés és akkor csak alig lesz aszfalt Romhányig, ehhez képest nem esett jól, hogy a falu közepén jött ki a turistaút, így onnan legalább 3 km aszfalt következett a romhányi, valóban leveses pontig. Oszi épp akkor indult tovább, amikor megérkeztem, tehát folyamatosan jöttem fel, s kézzelfogható közelségbe került az ezüstérem. A falu után az erdőben már a lámpát is fel kellett kapcsolni, pedig szívesen megnéztem volna a korábbi ilyen-olyan akácosok, bozótok és földek helyett végre egy rendes tölgyest! Oszival egy ideig együtt mozogtam, majd a nyereg előtt élre álltam, legközelebb már a célban találkoztunk. Alsópetény után tudtam, hogy alig emelkedő úton kell a patak mellett Felsőpetényig menni, azonban nem számítottam rá, hogy ilyen hosszú lesz. Várakozással teli, csendes poroszkálásomból egy váltós futó billentett ki, olyan erős tempóban hagyott el, hogy önmagában ettől egész felélénkültem. Felsőpetényben csak egy gyors frissítés erejéig álltam meg, erősen éreztem már a cél közelségét. Mindjárt itt Ősagárd, Török-mező, majd a Naszály, utána meg már csak le kell gurulni a célba.

Ősagárd előtt Ulrik ért utol, hosszan követtem. Jól esett, hogy van viszonyítási pont előttem a tiszta időben amúgy csendes, befele fordulós éjszakai futás során. A földeket és mezőket Ősagárdot elhagyva újra erdő váltotta fel, s egyszer csak bejött jobbról a piros sáv. Akkor ezek szerint most értem Török-mezőre. Pont sehol, de vizem és ételem is volt elég, jöhetett az utolsó kaptató. Itt új erőre kaptam, a botok segítségével húztam-toltam magam a hegymenet alatt. Két versenytársat már a hegy aljánál elhagytam, egyiküknek 1 és 30 közötti, azaz egyéni indulós rajtszáma volt, de ennek akkor nem tulajdonítottam jelentőséget. A Naszály tetején újra Ulrik mögé értem, s az ő vezetésével kezdődött a még botokkal is megterhelő, eleinte nagyon technikás ereszkedés. Ott, ahol a Naszály tömbjét elhagyva széles platót kezdett átszelni a pálya, minden előjel nélkül frissítőpont következett, ezek szerint ezt kaptuk Török-mező helyett.

Döme ajánlatával élve töltöttem egy kis kólát. Azt is mondta, hogy már várnak a célban, de ezt nem tudtam mire vélni, így inkább csak siettem tovább. Sokáig lehetett hallani az M2-n morajló forgalmat, amely alatt aztán alagúton keltem át, és következett az utolsó szakasz a célig, az új lámpák miatt fényárban úszó Deákvár, s egyre beljebb, át az aluljárón a sínek alatt, végül a cél. Hogy első lennék? Ugye, ez csak vicc? Hol kerültem az élre? Ezek szerint a Naszályra felfelé? Ez nem lehet...

 

(Egyébként igen, akkor nem fogtam fel, hogy valójában az addig vezető Kovács Ádámot hagytam le.)