Váci Mihály

Szíved karabélyát

A barázdákra arcra hullni
és belezokogni a fűbe,
a gyökerekig leivódni,
a földbe, le a keserűbe.

Menni az értő éjszakába
lehunyt szemmel, a szélbe
belefeküdni, s a halálra
készülni, mind forróbban élve.

Házak falának dőlni éjjel,
ölelni a sóhajtó fákat,
csillagroppantó szenvedéllyel
nekifeszülni a világnak.

Asztal fölött pohárba sírni
felesküdve, s lázak éjén át
hónod alá szorítva vinni
szíved tüzelő karabélyát.