Minotaurosz

részlet

Hol villám s gyűlölet
támadt valaha, átok –
a hegyen, most Zeusz haragja lebeg,
viharfelhő suhan útján, ha megérinti isten ujja,

int az idő, és minden lény szíve megremeg.

Egymásért és egymás ellen táncolt a kettő, találkoztak a tükörképek, fedeződtek, takaródtak. Mindenütt táncolt egy minotaurosz, meg-megpördült tengelye körül, és mindenütt kirontottak az ifjak, majd megint hátra ruganyosan, s megint bakugrásokkal, arra várva, hogy döfhessenek, és amikor a labirintus mögött leereszkedett a Nap, – vörösen fölragyogtak a tükörfalak. Az ifjú döfött, visszakozott, a falhoz támaszkodott, babonázta a Minotauroszt. Az tett még egypár tánclépést, mellében a karddal megtorpant, kihúzta jobb kezével, baljával melléhez kapott, fekete nyirok csorgott belőle, elhajította a kardot, csak úgy szánkázott a földön, jobbját is mellére szoríto-tta, tántorgott, botlani látszott, megint földbe gyökerezett lába. Megzavarodott. Nem értette, mi színezte meg a kezét, föl nem fogta a fájdalmat, mely a bordája alatt őrjöngött.
Csak azt érezte, hogy ez a lény, amely ráugrott, és valamit a testébe döfött, nem szereti úgy, mint korábban szerette min-denki, a tauroszok, a lány, a lányok, és mihelyt ezt megneszel-te, gyanakodni kezdett, már csak azért is, mert gondolkodni nem tudott, hiszen minden dolog, képek formájában vonult el képzeletében, és nem fogalom alakban,  úgy mintha valamely képírás jeleivel érzékelt volna. Talán nem is szerette a lány, talán nem is szerette a többi lány a tauroszokat, azért dermed-tek meg, azért vándoroltak el. Talán ehhez az új lényhez tartoztak, mely hasonlított a lányhoz, és mégis másmilyen volt. Teste csaknem olyan izmos, mint az övé, ráugrott, miként a többi új lény is ráugrott a tauroszokra, és azok is, mint Ő, mellükre szorították a kezüket, és fekete nyirok csorgott belőlük. És amikor a hat másik lány és a hat másik ifjú megjelent kéz a kézben, úgyhogy a tükrökben se vége, se hossza nem volt a bolyongók hosszú sorának, megkettőződött, négyszereződött, megsokszorozódott a hatalmas este fényében és amikor társukat megtalálták, aki egy falhoz támaszkodott és azt remélte, végre összeroggyan a Minotaurosz, akkor úgy rémlett a bikaembernek – ha ismeri ezt a fogalmat – hogy az egész emberiség őellene fenekedik, és meg akarja semmi-síteni, mert másságuk megbékíthetetlen. Meghunyászkodott. Úgy érezte, fenyegetik, és hogy ne rettegjen, büszkeséggel egyensúlyozta rettegését, büszke volt rá, hogy Minotaurosz, és azt gondolta, hogy ami nem Minotaurosz volt, az ellene esküdött. Csak minotauroszoknak volt szabad lakniuk a labirintusban, abban a világban, amelyiken kívül nem létezett más világ – mert emlékezetében, falakkal vette magát körül, ahol az istállók fülledt tehén-melegének halovány érzete szállongott, ahol fölcseperedett.

Gyűlölet öntötte el, amit állat érez az ember iránt, aki megszelí-díti, veri, vadássza, levágja, megzabálja, – ősi gyűlölet, ami minden ember állati szívében ott parázslik. Nyers, vad harag szökkent a szemébe. Habzott a szája. Az ifjú elvált a faltól, mert halálnak hitte a Minotaurosz meghunyászkodását, halálos sebet vélt ütni rajta, –  a lányok és az ifjak körbe fogták és ujjongtak és förgeteges körtáncot lejtettek a Minotaurosz körül, – a kushadó szörny körül, akinek habzó szájú, nyálas haragjára fittyet hánytak – mind sebesebben, mind fennhéjázóbb kurjon-gatással, mintha megmenekültek volna, mind őrültebben, nem is gyanítva, hogy már maga a labirintus megpecsételte sorsukat – hiszen a bikaember halálával, meg se találták volna az egymásba ékelt tükörfalakon a kijáratot – mind vakmerőbben, vélt szabadságuk mámorában táncoltak, elvakultan, mind szorosabbra vonva a rikkantgató kört, mind fenyegetőbben dobbantottak a belopakodó éjszakában. A Minotaurosz már csupán embereket látott, akik haláltáncot jártak, s nem a tulajdon tükörképeit, mivel a sorban gomolygó és hopszoló emberek eltakarták a labirintus falait, úgyhogy kiapadtak azok a tükrök – ekkor úgy érezte a Minotaurosz, hogy a minotauroszok is cserbenhagyták és kelepcébe csalták. 

NTK Horváth Sándor