Weöres Sándor: A tánc

A TÁNC

Puszta fal, nyolc sarok:
kristály belseje imbolyog,
szétvagdalt tér tetemére
forr lány-testek dús füzére.

Testből font jelbeszéd
tölti a csarnok holt terét,
éled a föld nehéz pora,
fölveri lábak halk dobaja.

Táncot lejt Mária:
mozgásból szőtt ária
inak és forgók közt születve
száll a csillag-végtelenbe.

Ugrik a fal, fehér bika,
szarvat döf tág homloka,
míg a lég sok tarka szalagja
gúzsba kötözi és kacagja.

Ring, bókol Júlia,
nedves, kék petúnia,
győzött minden izom-szálon,
hogy libegjen, mint az álom,

és a sóvárgó pokol
szomjuságtól fuldokol:
röpke nimfát leskel a vén
faun a hátgerinc tövén.

Hullócsillagként suhanva
sudaraz, szökken, lobban Anna,
percre látni az éjen át
cápák bíbor fogsorát,

föl nem épült városok
híg toronyerdeje tántorog,
majd a fekete éj-falak
újra összehajlanak.

Mint agyban hő mánia,
megfeszül Rozália,
ember-erővel így teremt
egy lépésből végtelent,

míg zászlók közt jelszavak
dörrenései hangzanak,
fenn az eszme, csorog a vér,
hősök homlokán babér.

Mosolyog Klára, ívelő
ajka élő drágakő,
mely a hat síkkal szegett
űrbe üt rubin-sebet.

Tiszta fény, messzi fény
siklik a forgó föld körén,
a mozdulat átüti szótlanul
és hulláma tovább-vonul.

Testből, melynek nyűge átok,
nyílnak testtelen virágok,
és az iszapos húson látod
felragyogni a valóságot.