Versenyszezon van, nemde? Akkor egy újabb beszámoló: :)

-------------------------------------------------------------------

Hogy nem nyertem meg a Börzsöny Trail S-t

-------------------------------------------------------------------

A múlt hétvégi Mátrabeli kalandozáshoz egy hétre annyira nem akartam erőltetni a versenyzést, de Ildikómnak volt kedve a Börzsöny Trailhez, rajtam hát ne múljon, ő úgyis kimaradta a múlt hétvégi jóból. Azért óvatosan én is csak a 24 km-es S távra jelentkeztem be.

Telekocsival indultunk reggel, hoztuk az egyik zuglói "szomszédot", illetve a Szabó Áronék is hozzánk csatlakoztak a vonatuktól. Fél 10 körülre értünk ki, felvettük a rajtszámot, majd elrajtoltattuk az L-s mezőnyt. Láttam, hogy lesz küzdelem, ott indult Hajduska, Nagy Gyuri, Pinyó, és még pár a keményebbek közül. Ugyanakkor örömmel konstatáltam, hogy a rajtban maradottak között nem ismertem fel egyetlen nagy spílert sem, persze ez nem jelentett semmit, hisz nagyon nem is ismertem senkit. A meleg miatt nem tervezhettem nagy hajtást, de úgy gondoltam, ha alkalom kínálkozik a dobogóra, azt kihasználom. Sajnos az utóbbi napokban az alvás nem nagyon ment ugyancsak a forróság miatt, így benne volt a pakliban, hogy idő előtt elvérzek, de azért reméltem a legjobbakat.
Otthon több kiló gélem van, persze elfelejtettem hozni, így vettem egyet a Csanya butikban, meg egy koffeines "shot"-ot is, majd a Nyúlcipősöktől egy kis fiola L-carnitint, amit indulás előtt be is nyomtam. Régen rendszeresen iszogattunk ilyet nejemmel hosszúkon, mondom, hátha használ most is. Csak egy könnyű övtáskát vittem magammal egy kb 6 decis kulaccsal, amit én magam is elég vékonykának véltem, de reméltem, hogy ha az egyetlen frissítőponton, 13-nál alaposan frissítek, nem fogok végletesen kiszáradni.
A rajthoz kedvenc zenémet (Uptown funk) tette a műsorvezető, nagy kedvvel indultam a távnak. Az XS-es mezőnnyel egyszerre startoltunk, de annyira nem akartam bambulni a többiek rajtszámát, így maradt a bizonytalanság.
A hosszú felfelé vezető utcára olyan 7.-8. körül fordultam, aztán leesett az övtáskám, és meg kellett egy pillanatra álljak, de azért 10-ben maradtam. Az utca végére maradtak előttem vagy 5-en, 6-an, köztük egy lány, Ottlakán Orsi. Nagyjából egy tempót mentünk. Ahogy elkezdett emelkedni, láttam, hogy az emelkedőkön csak annyi célom lehet, hogy ne szakadjak le. A mátrai 98 km / 4800 m is benne volt még a lábamban, és még nagyon az elején is voltunk, nem akartam legénykedni, nem is nagyon volt mire. Valaki még megelőzött, nagyon szép egyenletes tempóval ment el mellettem felfelé. Nem követtem le őt sem. Ahogy telt az első pár km, láttam, hogy nem szakadok le, 100 méteren belül volt előttem mindenki. Orsit az első kapaszkodó után, a fotózást követő hosszabb lankás emelkedőn hagytam le, mert mennem kellett az élcsapat után. Rövidesen egy mezőre értünk, ahol az addig élen haladó srác tévesen balra letért, de pár méter után visszaszólítottuk. Mögém sorolt be a magas fűben az L-esek által vágott csapáson, és hallottam, hogy közeledik. Aztán mikor kiértünk a szélesebb útra, végül nem előzött. Egy hosszabb emelkedő jött, nagyjából tartotta mindenki a helyét, aztán mikor felértünk és meredeken alábuktunk meglepetésemre mindenki roppant visszafogottan kezdett el ereszkedni. No, mondom eljött az én időm! Pár pillanat alatt élre álltam és elkezdtem tolni lefelé annyira, hogy ne csapjam szét magam, de azért rendesen kihasználjam a gravitáció segítségét. A nyúlfarknyi lejtőn annyi előnyt sikerült összekaparni, hogy a következő meredek kaptatón, ami a nagyon látványos Kámorra vitt föl, már nem előzött vissza senki, bár ott lihegtek a nyomomban. Volt is pulzusom rendesen, mire felértem. Jó lett volna a csúcsról szétnézni, mert egy pillantás elég volt, hogy lássam, megérné, de igyekeztem tartani a hátulról rám kényszerített sebességet.
A Kámorról lefelé aztán olyan lejtőt kaptunk, hogy örömmel konstatálhattam, itt talán összeszedhetek némi előnyt a további hegyek megmászásához. Mire leértem, el is tűntek az üldözőim. Onnan elég jól futható szakasz következett, a hosszabb egyeneseken néztem hátra, de sehol nem láttam senkit. Nagyon izgultam, mert jó bőrben voltam még, hajtott a lelkesedés, simán tudtam 4:40 körülieket futni síkon, enyhe lejtőn meg néha rámentem a 4:00-ra is. Idejét éreztem, hogy bevegyem a gélemet, de az a hülye ethicsportos nyaflaty a zacskó kiszakítása után teljesen szétfolyt a kezeimen. A javát szerencsére megettem, de már inni nem tudtam, nem akartam mindenembe belekenni a cuccot. Közben kezdtem beérni az L-eseket. Nagy örömömre rövidesen Yoyoka alakját véltem felfedezni, mondom most hogy meg fog lepődni! És tényleg, teljesen elképedve mondta, hogy Zoncsikám, te vagy az első, úristen!! Megkértem, hogy kapja már ki a kulacsomat, segített is, ihattam, aztán rohantam tovább. Yoyoka még hosszan kiabált utánam átszellemülten, hogy hajrá, meg hogy menj, nem látok senkit hátul!
No és valahol itt ment valami félre. Nem nagyon tudom összerakni az időrendiséget. Én még futottam vagy 2 dombon keresztül, de mikor a 2. derekánál jártam, már nagyon gyanús volt, hogy sehol egy festék folt, se egy szalag. Tudtam, hogy lesz majd egy P- váltás, és én még mindig a S--n voltam, amin a kezdetektől kellett haladni. Közben jöttek mögülem, Yoyo is, mások is. Mondom itt nincs jel. Tényleg. fejvakarás. Még többen jöttek. Nekik már messziről mutogattam, hogy nem jó az irány. Közben megnéztem a telón, hol van a P-. Vissza 300 méter és balra. A fene, ez nem az a piros! Még visszább. Közben jött a 2. srác is. A fenébe, nagyon túl jöttünk! Futás vissza, de közben keresgéljük, hol a leágazás. Végre látjuk, hogy akik hátulról érkeznek hol fordulnak le - jobbra! Mármint nekünk jobbra, akik épp visszafelé tartunk. Odaérek a leágazáshoz, látom, hogy az a pont, ahol érkezésemkor jobbra információs táblák voltak. No én azokat jól meg is néztem. Keresem a nyilakat. 2 hangyafasznyi nyilacska közvetlenül a kanyarban. És ha azt észreveszi az ember, akkor már jó, mert az ösvény úgy ki van szalagozva, mint egy májusfa. csak éppen ehhez balra kellett volna néznem a megfelelő időben. Vagy nem a táblát bámulnom, amikor azt a 2 kis nyavalyás nyilat kellett volna észrevennem...
Utólag visszanézve a Straván 1,7 km-t tettem bele, meg persze némi szintet, és 11 percig tartott, míg a sok fejvakarás és visszafutás után visszatértem a helyes ösvényre. Akkor ezt nem tudtam, csak azt, hogy túl sok idő volt. Ennyit már nem fogok tudni behozni még a dobogót jelentő 3. helyig sem. Azért lerongyoltam a pontig, megálltam, hogy ne feküdjek bele a patakba. A korábban szépen felépített tervem, hogy a ponton mit eszek, mennyit iszok ugrott. (Arról nem is beszélve, hogy vagizni akartam Gankiéknál, mint 1. helyezett. :) Ittam vagy 2 deci izót, teletöltettem a palackot, bekaptam egy darab banánt, akit értem, annak gyorsan elsírtam a bánatomat, (2 tőmondatban,) aztán kapaszkodtam felfelé a völgyből. A kedvem, lendületem persze már oda lett, de azért igyekeztem kilépni. Rövidesen ismét beértem Orsit, naná, hogy neki is keseregtem egy sort. De hamar lejött, hogy neki most nagyobb gondja van, mint az én sirámomon rágódjon, eléggé meggyötörtnek tűnt a mozgása. Biztos kikészítette a meleg, mert később be is fogta az addig 2. lány.
A hátralévő szakaszról már sok szót nem tudok ejteni, felfelé daráltam enerváltan, nem mondhatni, hogy haraptam volna a hegyet. Meg is fordult a fejemben, hogy vajon akkor is beérnek, ha nem vétem el az utat? Lefelé viszont azonnal 5. sebességbe kapcsoltam, és vágtattam, ahogy csak a csövön kifért. Csak az újabb pataknál álltam meg kicsit, mert nem bírtam megállni, hogy bele ne könyököljek kicsit, miközben locsoltam a tarkóm a hűs vízzel. Dagonyáztam, na. :)
Ha valakit láttam, kérdezgettem, mi a helyzet előttem, de nem nagyon biztattak. Végül mikor a faluba értem, a hosszú egyenes aszfaltos úton láttam meg a 4-iket vagy 200 méterrel előttem, de akkor már én is szívem szerint inkább csak gyalogoltam volna, nem hogy a halálba fussam magam a fojtó forróságban a 4. helyért.
Az utca végében jó fel szurkoló csapat szurkolt, tapsolt, kolompolt, a kedvükért még sikerült mosolyt varázsolnom az arcomra a szenvedős vicsorgás helyett, de a kanyar után azon a 20 méteren a suli kapuig mintha hirtelen ólmot öntöttek volna a lábaimba. Aztán a célegyenesben még egyszer sikerült magam látszólagosan formába hozni a szurkolók és a célfotó kedvéért, aztán bent voltam.
Bobek vizes törülközőt terített rám, ami nagyon jól esett! Ténferegtem egy kicsit, megmosakodtam, locsoltam a fejemre a vizet. Mire visszaértem a célhoz, kedvesem már bent volt. Jól elszalasztottam a befutóját, pedig 3. lett! Ebben a trópusi időben! úgy, hogy mindenféle fájások miatt nem is tud mindig rendesen edzeni. De mint az már kiderült, hiába mondja ő, hogy már nem érdeklik a kihívások, a nagy távok, a versengés, amikor azért "megcsapja az orrát a verseny szaga", akkor rendesen oda tud lépni! :)

Ami az én versenyemet illeti: azóta megnéztem az eredményeket, 8 percet kaptam az 1. helyezettől, szóval olyan 2,5 - 3 perc előnnyel nyertem volna, ha nem baltázom el. Érdekes, hogy nem ő volt a féltávnál az 1. helyen, ott még 3 perccel le volt maradva a későbi 2.-3.-tól, de nagyon jól tolta a végén! Én a pálya 2. felén 3 percet kaptam tőle.
No és persze ő nem tévedhetett el, volt némi pályaismerete, hiszen ő Andrew, Csanya pályáinak kitalálója. :) Ezúton is gratulálok neki a remek eredményhez!

Ennyi a sztori. Szóval így nem nyertem.

Utószó: a verseny után levezetésül átugrottunk a Bánki-tóra egyet fürdeni. Pompás volt! Meg kellett volna hirdetni a verseny előtt, hogy aki végez, jöjjön oda! Vagy még inkább oda kellett volna rendezni a versenyt!  :)