Mátra 115 - II. rész

Említettem a sztori kezdetén, hogy elkövettem azt a hibát, hogy én a hosszú távot akartam teljesíteni, ahelyett, hogy azt mondom, majd a Hidegkúti szétválásnál eldöntöm, merre megyek.
Nos, nem ez volt az egyetlen baklövésem. Nekem időtervem volt. Én magam is tudtam, hogy hiábavaló, sőt irreális számolgatni, időt belőni, mégis kinéztem Sznopek Józsi tavalyi 20 órás teljesítésének részidőit. Plusz azt is számolgattam, hogy ha 1 óra 40-es 10 km-eket megyek (átlagosan 10 perc/km), akkor az táv idei meghosszabbításától eltekintve 20 órán belül lehetek. (Vagyis 20 és fél óra körüli idővel akár célba is érhetek.) Ezt teljesen nem tartottam lehetetlennek, de utólag látom, hogy azért elég tévesen számolgattam. És bizony hiányzott a kalkulációból az időjárás, mint paraméter. Nagyjából Lajosházáig, Mátraszentimréig (60 km) tudtam az időkereten belül maradni, utána folyamatosan romlott a teljesítményem.

Ott tartottunk, hogy elhagytam a Szorospataki frissítőpontot nem túl fickós állapotban. Ekkor már lassan 11 órája voltam úton, igaz ebben már benne volt vagy fél óra "depózás". A következő szakasz Ágasváron végződött. És a rosszabbik oldaláról kellett felhágni rá! Gyűjtöttem is hozzá az erőt, hagytam az idő közben ismét feltűnt Pauláékat látótávolságon kívülre kerülni. A résztáv nem volt hosszú, de az 5 km-hez 500 m szintemelkedés is tartozott, amiből 100-at az utolsó 3-400 méteren vesszük fel. Ez még a Mátrabércen lefelé is gyilkos érzés szokott lenni 35 km után, itt viszont 70 km-nél voltunk és fölfelé kellett kaptatni.
De túléltem. Próbáltam ugyan lejjebb csalogatni a pecsételős pontőröket a csúcsról, de nem jöttek. Aztán visszaugra-bugráltam a turistaházig, és kellemes meglepetésként magamba tudtam erőltetni egy szelet pizzát, plusz némi rizskochot. (Mondom, itt habzsi-dőzsi volt végig! :) )
Ildikóval megbeszéltük, hogy a túrázásukat befejezve ő kijön elém kocsival Fallóskútra, így könnyű szívvel vágtam neki az odavezető útnak. Főleg, hogy még lejtett is. :) Aztán persze emelkedett is, de a drágám elém jött, így az utolsó pár kilométert együtt gyalogoltuk le.
Ekkor vallottam be neki, hogy az én fejemben már erősen fogalmazódik a gondolat, hogy átváltok a rövid távra. Ugyan a lábam bírja, de a keringésem, szívem eléggé kivan, és még rengeteg nagy hegy lenne előttem. Támogatta az ötletemet. Hiszen így akár éjfélre már otthon lehetek a szálláson mellette az ágyikóban. :) De mondtam, még meglátjuk, hátha csoda történik. (Nem szokott. :) )
Fallóskúton eszegettem kicsit Makiéknál, majd levetettem a sótól teljesen összeállt trikómat és helyette egy frisset vettem fel. Sör is volt, de megbeszéltük Ildikóval, hogy még átautózik Mátrakeresztesre is, és majd csak ott kapom a jutalomfalatot meg. Át is kocogtam, a falu szélén már várt a sör. Finom barna! Langyos volt, de kit érdekelt. Még meg is kínáltam egy-két épp áthaladó kollégát. Aztán érzékeny búcsút vettünk és elkezdtem felfelé kaptatni a turistaház felé. És hogy ne legyenek a dolgok egyszerűek, elkezdett hatni a sör, elkezdtem jobban lenni. Alig hogy megalkudtam magammal az átnevezésről, elkezdett motoszkálni bennem, hogy de nem ezért jöttem, és lehet, hogy végig tudnám csinálni. Szenvedéssel, de meglehetne.
Míg így poroszkáltam az egyre sötétebb erdőben, elértem a házat. Ott aztán volt minden, többek között nagyon finom gulyásleves, ami még ráadásul jól is esett. Megettem, kértem egy kávét is, kólát is kortyoltam. Közben ment a harc. Azonban miközben minden elfogyasztottam, szép lassan ismét erőt vett rajtam a gyengeség. Újra nehéz lett a légzésem. Aki még nem fáradt bele a túl hosszú ideig tartó sportolás közben erős légzésbe, az nem tudja, milyen érzés. Olyan izmok fáradnak el közben, amik máskor sosem szoktak. Újra elővettem a térképet, konstatáltam, hogy erre 45 km, benne a Muzsla, amiről lefelé és végtelen hosszú az út, fel meg még inkább, a Havas, amit még nem ismerek, de előre ijesztgettek vele, és a többi kisebb-nagyobb pukli. Fél 10 volt és ez még 8-9 órát kívánt állapotomtól függően. Arra meg 16 km és "csak" 2 csúcs. Túl könnyű volt választani.
Felvettem a fejlámpámat, majd az ajtóhoz somfordálva diszkréten megkérdeztem az egyik pontőrt, mit kell tenni, hogy átnevezzek a 88-ra? Mire ő: "Gyere, visszamegyünk a házba! Figyelem!! Átnevezés a 88-asra!" No mondom bakker, nem lehetett volna halkabban? Úgy érzem magam, mint a faszi, aki kondomot akar venni a gyógyszertárban. Mire ő: "Ja, hogy péniszgombára gyógyszer?!" :-))))
Hát ilyen észrevétlenül kerültem át az egyik táblázatból a másikba. Világos-hegy után jött is pár aggódó sms, hogy hová tűntem a versenyből! Ebből tudtam meg, hogy figyelnek. :)

De a hazaút azért nem volt olyan egyszerű, mint képzeltem. Tóthegyes simán megvolt. A sok rendkívül készséges, barátságos frissítőpont közül nekik adtam a jogart, mert ők pálinkával is megkínáltak. Én meg elfogadtam. :)
Aztán jött a Világos-hegy amit 2 spartathlonista őrzött. Csodaszép az a pont a végtelen csillagos égbolttal a fejünk fölött. Leereszkedni onnan viszont rémálom volt. Iszonyú meredek és tiszta sima csúszós por. Kész csoda, hogy csak egyszer estem el, és pár egy olyan gátülés pózt vettem fel, amiről nem is tudtam, hogy képes vagyok rá, semmim nem szakadt, nem tört. És még be sem görcsöltem, csak egy kicsit, pedig már közel jártam a 90. kilométerhez.
A hegy lábától már nem volt különösebben szintes, sőt, sokszor kellemesen lejtett is, így szinte végig futottam. Egyszer meg kellett ugyan állnom, mert éreztem, nem csak a lelkemet nyomja nehéz teher.
Az út vége sajnos elég méltatlan lett a pálya egészéhez képest, hatalmas pampafű szerű füvekkel borított mezőkön, kökényeseken gázoltam keresztül. A Jurassic Park jutott eszembe, és vártam, mikor ránt le egy raptor. A falu előtt újra beértem román barátnéimet, aki már inkább csak gyalogoltak, de az érkezésem kicsit meglendítette őket is. Kis idő múlva pedig beért bennünket a hosszú táv győztes párosa, Marius és Pap Gabi. Látszott a mozgásukon a megtett út, de futottak, és határozottan gyorsabban, mint mi.
A falu elején még volt egy kis bóklászás, mikor hirtelen a falu helyett a hegyoldalba kanyarodott a fényvisszaverők sora, de végül megtaláltuk az utat, és a pincesor majd a templom érintésével beértünk az iskolaudvarra, a célba.
Aztán megittam egy sört. :)

Itt kéne befejeznem, ez jó végszó lenne, de helyet adok egy kis utószónak is.
nem mentem azonnal haza, még megvártam, míg befut az élmezőny, ettem is egy kicsit. Nyakas Gábor úgy ért be, hogy leugrott a majd méter magas falról, majd még látványosan pattogott kissé, hogy mutassa, mennyire friss. de leginkább boldog volt. Aztán leült, lefeküdt és úgy maradt. :)
Utána jött be a kolozsvári Kovács Zsolt és ubalika (Újhelyi Balázs) Pap Gabiékhoz hasonló békés egyetértésben. Balázs rögtön ki is fejtette, hogy ez nem embernek való. :)
Aztán még befutott Nosza Gabi elég jó állapotban.
Több embert már nem vártam meg. Választottam egy 88-as követ és hazaindultam.