a pajzscímerek vagy a csatadal(*145) a Rajna jobb partjáról eredt, az lehetséges (*146), de semmiesetre sem bizonyosság. Míg ezt Ammianus előtt a germán területeken csak Tacitus említi (*147), a pajzsraemeléssel Ázsia területein már néhány évszázaddal korábban találkozhatunk.(*148) A pajzsraemelés korábbi, germanocentrikus jelentése azáltal relativizálódik, hogy a koraközépkori ennek megfelelő rituálét különösen akkor gyakorolták, ha a jelölt elégtelen uralmi legitimációval bírt, vagy rögtönzött királlyá tétel keretében a reprezentatív trónraültetés nem volt lehetséges.(*149) Julianus esetében az élő germán tradícióhoz való tudatos visszanyúlás helyett valószínűbb, hogy egy megrendezett innovációról van szó, amelynél a képzett caesar környezete az irodalmi hagyomány egy germán-archaikusnak ható rítusához nyúlt vissza. Viszonylag egyértelmű jele ennek az a tény, hogy Ammianus – ha nem maga Julianus – a korábbi irodalom kifejezett hivatkozását alkalmazta, amiben az előkép leírásának korábbi tacitusi megfogalmazását szó szerint vette át.(*150)

Az így vagy úgy barbár hagyományból származó pajzsraemelés 360 után a római seregben gyakorolt rituálévá vált. Így tehát a számos, a katonai és a civil területen is megtalálható, példa egyike, melynél a nemrómai területek kezdeményezéseit magukévá tették, átalakították és ezután rómaivá tették. Pajzsraemelésre Julianus után mindenesetre többször a császárok és bitorlók hadsereg általi kikiáltásával összefüggésben került sor, és az a későantik-korabizánci koronázási ceremónia részévé vált.(*151) A germán szokásoknak a római ceremóniába való behatolásának beállítása helyett, Ammianusnál mindenekelőtt arról van szó, hogy alternatívát, de mégis teljesértékű ceremoniális fölemelkedést mintázzon az újonnan megválasztott uralkodónak az éljenző csapatok előtt.(*152) Hogy Julianusra a kényszer alatti pajzsraemeléssel idegen, barbár és számára kellemetlen rituálét kényszerítettek(*153) volna, az nem föltételezhető. Julianus fölemelését okosan és megfontoltan készítette elő, és úgy tűnik inkább alanya semmint tárgya volt ennek.(*154) A ceremóniát mindenesetre úgy tervezték, hogy spontánnak tűnjön.(*155) Emellett a történetíró Ammianus nagy irodalmi gonddal szorgoskodott, hogy a párizsi eseményeket ne a szokásos bitorlások mintájára láttassa.(*156) Ebben a kontextusban a pajzsraemelés nem egy kikényszerített szokásként szemlélendő, hanem egy olyan rituáléként, amely ha nem is tartozik a koronázási ceremóniák szokásos részéhez, a Julianus által óhajtott hatást erősítette, vagyis hogy ő egy akarata ellenére szorongatott személy, aki unokatestvéréhez a végsőkig hűséges volt.(*157)

A pajzsraemelés és a nyakpereccel való koronázás összefüggését érintően Otto Treitinger megállapította, hogy a „pajzsraemelés alaposan bebizonyított germán eredete” ezt a torqueskoronázás esetében is valószínűsíti.(*159) Számos tudós követte ezt a vélekedést. Johannes Straub mégis a nyakpereces koronázás germán értelmezése ellenében szólalt meg.(*160) Wilhelm Ensslin sem látott a torqueskoronázásban semmilyen idegen elemet, hanem „egyenesen klasszikus példát arra […], ahogy […] egy alkalmankénti egyedi eset szándékos ismétléssel egy ünnepélyes államaktus hosszantartó, tartós, lényeges részévé válva kifejlődik”.(*161) Karl Hauck ezzel szemben csatlakozott Alföldi és Treitinger föntebb már említett érveléséhez, és egy germán befolyásoltságú rituáléként írta le a torqueskoronázást.(*162) A nyakperecek jelentésének egy 9. századi óészaki saga nagyon bizonytalan összefüggésén kívül csak nehezen lehet a torqueskoronázás germán mitológiából való levezetéséhez további érveket sorolni, ami a