Körkép kiskorból
1958 szeptemberében igen nagy mellénnyel léptem be a Sütő utca 1-es számú kapun a Deák téri Általános Iskolába. Az előbbi jelzős szerkezet igaz volt a valóságban is. Amíg a ruhaneműimet kaptam, addig „majd belenősz” volt a jelszó. És a minden–kori jelszavak értékét a „történelem” adja meg. Én nem voltam hajlandó növekedni, mindig is az utolsó három közt maradtam a tornasorban. A ruhadarabok pedig a természetes (meg az ellenes) elhasználódás következtében nem várhatták meg méreteim változását.
Átvitt értelemben a „bátorság” az egyik jellemző: nem féltem az iskolától. Egyrészt, mert az óvodában már szocializálódtam; másrészt, néhány korábbi csoporttárssal újra csak együtt voltam. A másik jellemző: iskolakezdésre már a betűkkel is, számokkal is köszönő viszonyban voltam. Ez csak annyit jelent, hogy a gyakran látott, ismert szavakat ki tudtam mondani, nem kellett vesződnöm velük. Persze, itt csakis a toldalék nélküliekről beszélek (szóképolvasás). A számokkal még jobb volt a helyzet. 1956 novemberében ugyanis, más játék(tér) híján, megtanultam römizni. Márpedig abban csak akkor lehet lerakni a lapokat, ha az összértékük legalább ötven.
Alig telt el egy hónap s a mellényem kezdett szűkülni. Valami megmagyarázhatatlan okból a tanító néni azt kívánta, én is reprodukáljam a betűket. Ráadásul kerek Rembrandti formákat óhajtott látni, holott az én tehetségemből legföljebb csak Picassora futotta. Majd a számokkal is konfliktusba kevert, mert elvárta, hogy szívek, levelek, rombuszok nélkül is azonosítsam őket. Gondolom, az osztálytársaim is átélték ezt a szörnyű traumát, hiszen nem én lettem a leggyöngébb tanuló. Ellenben rövidebb, hosszabb idő alatt mindannyian földolgoztuk, ugyanis bukásra nem emlékszem. „Történeti” tény: abban az időben (és még sokáig) voltak osztályzatok elsőben. És dicséret, figyelmeztetés, rovó, szülő-behívás. Nem sokat gyűjtöttem az elsőből, a többire meg spongyát!
Ma már szinte elképzelhetetlen valóság volt a kétműszakos oktatás. Hetente felváltva délelőtt és délután, ellenfázisban tanulószoba. Legalábbis számomra, mivel nem tartoztam a szerencsés kulcsos gyerekek közé. Nyáron pedig napközis tábor a Hárs-hegyen. És még egy adalék: volt olyan tél, amikor tanítási szünetet rendeltek el szénhiány miatt. Esetleg az iskola rendelt keveset, vagy használt sokat; talán a bányák, elosztók szállítottak rosszul, nem tudom. A bérházban (ahol laktunk) külön kazánja lévén, mindig forró volt a radiátor. Arra sem emlékszem, saját konyhája volt-e a sulinak, vagy hozták az ételt. Mérgezésről és hasmenésről nem tudok, de a kaja vagy kevés volt, vagy íztelen. Mert hatodikos koromra sikerült kiharcolnom, hogy étteremben ebédelhessek. Ezzel együtt megszűnt a napközi és az uzsonna – nálam volt a helyzet (és a lakás) kulcsa.
Visszatérek az alsó tagozatra s ezzel az iskolai életre. Lenyűgöző díszterem volt (van) az első emeleten, színpaddal és mellette külön terem átöltözni. Itt zajlottak az évnyitók és évzárók, megemlékezések; itt készültek minden évben az osztályfotók. És a legelső félév után (farsang idején) álarcosbált, jelmezversenyt szerveztek. Meghirdetve a saját készítésű maskarák nyertek volna, de a Kölcsönző Vállalat diadalmaskodott. És a királykisasszony az a lány lett, akinek egy vagy két szülője a felsőbb szervnél dolgozott. Ej, de furcsa!
Ugyanebben a díszteremben történt másféle szemfényvesztés is. Műsort adott nekünk Rodolfó, a bűvész és eljött hozzánk Pataki Ferenc, a fejszámoló művész. Ezen a színpadon készültünk a világot jelentő deszkákra, első színházi föllépésünkre (felső tagozat). Mátyás király juhásza – a címszereplő – egy lány lett (de most megérdemelten). Én viszont éppen akkor kaptam végszót (ajtónállóként), amikor a felszolgálók körbe hordták a süteményes tálat. Az említett (és egyben utolsó) előadásra az Egyetemi Színpadon került sor. Minden szülő állva tapsolt, minden kritikus elmenekült. Az osztályunkból senki sem lett a Nemzet Színésze – alakításainkat megúszta az utókor.
– • –
Elkezdtem neveket emlegetni, illik tehát a pedagógusokra térnem. Nagyon rövid lesz a sor, az idő megritkította az agysejtjeim számát - és őket is. Hármuk nevének utána kellett néznem a bizonyítványomban, mert bizony kiesett. Az elsővel (szerencsére) semmi ügyem nem akadt, a másodikra már utaltam. A lista végén pedig a név nélküli harcosok állnak.
Igazgató Dr. Tajthy Kálmánné
Tanító néni Illés Sándorné (I. b)
Tanító néni Mihályi Rozália (II. a – IV. a)
Osztályfőnök Kovács Károly (V. c) elment hivatalnoknak valamely tanácshoz
Osztályfőnök Langmár Ilona (VI. c első félév / tavasszal esküvő)
Osztályfőnök Dr. Zelcsényi Béláné (VI. c második félév – VIII. c)
Magyar Turák Jánosné, Júlia néni (1965-ig)
Rajz Berta Márton
Ének ♀
Technika ♂
Torna ♀
Pedellus ♂ (kuckója a lépcső mellett, s a nagyszünetben friss péksüteményt árult)
Úttörővezér ♀
Amikor egy ember az egykori tanárairól, professzorairól beszél, akkor tudva, tudatlan előtolakszik az önzés. Főként, ha az idősbet már elismerik, értékelik. A mesélő megpróbál lecsípni egy-két levelet az öreg babérkoszorújából. Véleményem szerint az igazi elismerés az, ha a mester büszke a tanítványára. Nincs benne érdek vagy helyezkedési szándék; nem akar a másik tollával ékeskedni, hisz’ ő már megtette a dolgát évekkel, évtizedekkel előbb. Ebből az okfejtésből egyenesen következik: én szégyellem magam, mert engem idáig nem ért ilyen megtiszteltetés.
A tanári kar neves és névtelen tagjairól összefoglalva csak azt írhatom: mindegyikük jól végezte a munkáját. Az ismereteket, a tudásukat átadták, s évről évre fölsőbb osztályba léphettem, léphettünk. A követelményrendszer, a kontroll és az értékelés olyan színvonalú volt, amely után a gimnáziumban képes voltam javítani a tanulmányi átlagomon. No, igen: mondhatnátok, gyenge gimi; de én az erős általánost hangsúlyozom. Az ottani tanároknak a fegyelmezési, rendtartási eszközei és módszerei úgy vélem megfeleltek a kor átlagának. Volt, aki az egyéniségével, személyiségével vívta ki a tiszteletet, a listában nem szereplők ellenben a gorombasággal, szadizmussal sem. A nemüket sem tudom, hát még a nevüket. A fölső tagozatban bezárult a pofonzsák, csak Marci bácsi körmösei maradtak, amelyet a vonalzó élével osztogatott. (Nekünk még nem papa volt a kisebb életkori különbség okán.)
Ica néni külön szám. Az osztályfőnöki órákat nem a tantárgyi elmaradások pótlására használta. Higiéniát, intelligenciát, jó modort, viselkedéskultúrát plántált belénk. Emberi kapcsolatot épített a családlátogatások alkalmával, és ezt nagyon szélsőségesen értelmezte. Volt olyan gyerek, akit meghívott magához egy uzsonnára és az ősök nélkül beszélgetett vele. (Cinkotán lakott a szüleivel.) A kedvencek vagy a különösen problémás nebulók kis csoportja látogathatta meg, ne firtassuk! Mindkét esetben tag lehettem. Azonban meg kell jegyeznem, hogyan szólított minket. Több változat létezett: családnév, anyakönyvi utónév, ennek becézett alakja – és az előbbiek kombinációi. Sohasem használta az egymásra adott becéző és gúnynevet. (Az Ő számára én szinte mindig Tomi voltam – kutassuk az okát?)
Szakterületéből adódóan az őszi és tavaszi kirándulások között két arborétum került terítékre: Vácrátót és Szarvas. De Ő vitt minket Sopronba, Szombathelyre, Badacsonyba, Hévízre, Keszthelyre, Egerbe, Ómassára, Miskolcra. Az iskoláknak akkor nem volt saját autóbuszuk, és az osztálylétszám nem töltött meg egy különjáratot. Maradt a menetrend szerinti vasút meg a MÁVAUT – a csatlakozások és átszállások izgalmával.
Mint már említettem, az írásom külalakja csapnivaló volt. Olyannyira, hogy magam sem tudtam elolvasni. Ha a pad mellett felelhettem, hiába nyitottam ki a füzetem, képtelen voltam puskázni. A gordiuszi csomót Ica néni vágta el egyetlen mondattal: írj nyomtatott betűkkel! A középiskolás szakrajz órákra három év előnyöm lett a többiekkel szemben. Ez a forradalmian új engedély formálta át a többi tanár (rólam alkotott) véleményét is. Többé nem a macskakaparást osztályozták, hanem a házi feladatok, dolgozatok tartalmát.
A három év alatt csak egyszer haragudtam rá, de akkor nagyon. A lányok elkezdtek formásodni, ezzel párhuzamosan az iránta való szerelmem lángja halványodni. Ellenben annál hevesebben dobogott a szívem az egyik osztálytársamért. A következmény végül is óra alatti levélírás, mi több továbbítás. A postás ügyetlen volt, Ő szemfüles, tehát elcsípte a küldeményt. És – minő „kicsinyes női bosszú” – fölolvasta az összes jelenlévőnek. Nem részletezem a dühömet, ám én is bosszút álltam: eloltottam a még pislákoló lángocskát. Ez után korom béli vagy fiatalabb hölgyek felé kacsingattam, a „vénasszonyokat” ejtettem.
A pályaválasztás idejére normalizálódott a viszonyunk. Ica nénit tanárnak, embernek újra kedveltem, Ő pedig segített a továbbtanulásomban. A megcélzott technikumban nem értem el a pontszámot, a szakközépiskola nem fogadta a jelentkezésemet. Az osztályfőnök telefonálta körbe Budapestet, hogy folytathassam a tanulmányaimat – gimnazista lettem és nem ipari tanuló. A ballagáskor tarisznyáinkba személyre szabott búcsúsorokat írt; én meg zsebpénzpótlékot kértem otthonról, virágcsokorra valót.
Máskor, máshol volt rá példa, hogy a tanár a még le nem adott anyagból íratott dogát. Ica néni korrekt volt. Ha az Eötvösben sorozatkarót lőtt abba az osztályba, akkor az bizony többszereplős játszma volt. Az anyagot mindig élvezetesen és érdekesen tálalta. Elegendő volt az órán figyelnem, otthonra csak az írásbeli maradt. Szorgalmi feladatokat nem adott, ám értékelte, ha valaki önként vállalt ilyesmit. Emlékszem gyors hangulatváltásokra is, ám az okát is tudom azoknak (mi bakiztunk mindig). A retorzió pedig csak a korábban beígért plusz jutalmak elmaradása volt, nem rossz jegy és intő.
Júlia néniről mindössze két mondatot írok. Keress nyelvtani vagy stilisztikai hibákat abban, amit idáig olvastál. Ha nem lelsz, akkor Ő alapozta meg; ha találsz, úgy én butulok. De az igazságnak van másik oldala: azokból az időkből még egy kétsoros memoritert sem hoztam magammal. Ennek ellenére nem lehet véletlen, hogy éppen ez a két tanárnő lépett felsőbb iskolába az általánosból.
– • –
A felnőttek után essen szó a gyerekekről is. Róluk nem szövegelek, jobb szeretném, ha ők jelentkeznének, s maguk írnák meg az élményeiket. A nevek megőrzését nem tartom különleges emlékező tehetségnek. Ők a fejemben voltak, vannak, nem dokumentumokban. Talán egy jó közösség emléke és a mindent megszépítő távlat véste az agyamba őket. Bár nyilvánvalóan több időt töltöttem velük, mint az oktatókkal. Néhányukkal már az óvodát is egy csoportban jártuk, de ez az írás nem arról regél. Viszont az osztálynévsorban akad három, akinek apjára, anyjára, nővérére, húgára is konkrétan emlékszem.
Alsó tagozat, párhuzamos osztályok
(1958–1966)
Biza Klári
Czuppon Miki
Goldschmied ♀ (Annamari?)
Hévízi Csaba
Kozmanovics Ede
Pálos Bandi
Pápai Ági
Schuhbauer ♂
V. c. – VIII. c.
1962–1966
Barják Lásztló
Bertalan Teréz
Bodó József
Boros Anikó
Csáki István
Deák Zoltán (nem végig)
Ecsédi Mária
Emőd János
Farkasinszky Katalin
Forró Anikó
Forró Györgyi
Jenei ♀ (Erzsébet?)
Kelemen István
Kishegyi Júlia
Kókai Ferenc
Lehoczki ♀
Lénárt György
Nagy Judit
Német ♀
Piri ♀ (Judit?)
Rédey Tamás, Récske
Réti ♀
Rosta Gábor
Szalai István
Szrapkó László
Vajda György
Vajda Katalin
Vitrai József, Cucu
Vóth ♂ (időlegesen)
Vóth ♂ (időlegesen)
Vörös Csaba
Zsivora Zoltán
