Kr. u. 518-ban Huj-sent (慧深) és Szung-jünt (宋雲) elküldte az Északi Vej dinasztia királynője a Pamíron keresztül Indiába, hogy gyűjtsenek ott könyveket és relikviákat. A buddhista szerzetesek beszámolója a Pamír térségéről:

„A nyolcadik hónap első dekádjában léptük át Hanpanto (Hanbanduo) ország [Taskurgán] határát, s hat napig nyugatnak tartva másztunk föl a Cungling-hegységre; tovább haladva még három napig nyugatnak elérkeztünk Csüejü (Jueyu) városába [egy török törzs otthona, valószínűleg hunok]; majd további három nap után a Puhoji (Buheyi) hegységhez [Musztág vonulat?]. Ez a rész rendkívül hideg. A hó egyaránt gyülemlik télen és nyáron. A hegység közepette van egy tó, melyben egy bajkeverő sárkány lakozik. … Ettől a ponttól nyugat felé az út folytonosan, a legmeredekebb módon emelkedik ezer li hosszan, kiugró, tízezer öl magas szirtekkel, melyek egészen a mennyig tornyosulnak. … A Cungling-hegységbe érve lépésről-lépésre másztunk fölfelé négy napig, míg elértük a vonulat legmagasabb pontját. Ebből a középpontból lefelé tekintve úgy tűnik, mintha az ember a levegőben lebegne. Hanpanto királyság addig nyújtózik, ameddig ennek a hegységnek az íve ér. Az emberek azt mondják, hogy ez a hely a menny és a föld közepe. Ennek a területnek a népe a folyók vizét használja földjei öntözésére; s amikor azt mondtuk nekik, hogy a Középső Országban [Kínában] a mezőket az eső öntözi kinevettek minket, s azt mondták: “Hogyan adhat a menny elég esőt mindenkinek?”