A 2007-es 10,000 Days szinte semmiben nem tér el a Trusttól, sem az alapsoundban, sem minőségben, a dalok is döntően ugyanolyan erősek, ugyanolyan érett és letisztult anyag, mint az elődje. Ami talán a különbség, hogy több itt a fülbemászó dallam, valamint hogy az egyes nóták a stílusukban nagyobb szórást mutatnak, emiatt a Trustnál egy kicsit kevésbé tűnik homogénnek, ami persze önmagában semmiképp nem minősíti.

 

Igen melodikus az erősen Rushos, nyitó Lifeline, élvezetes szólókkal, nagyon jó szám.

Kimondottan izgalmas a zenei ötletekben bővelkedő Book of Lies.

A Sideways az erős dallama és a nagyon Rushos stílusa okán érdekes igazán. A Cant'You See Me Now-t igazán erőssé a középtáj szokatlanul hosszú betétjének fantáziadús gitárszólója teszi.

Az album legérdekesebb dala a Corkentellis: egyrészt mert a maga több mint 7 percével a Saga második leghosszabb száma (a leghosszabb amúgy a Giant, és 7 percen túli még a Tired World), másrészt mert az amúgy is igen ritka instrumentális nóták egyike, végül meg mert a stílusában a Sagától meglehetősen szokatlan. Konkrétan egy viszonylag hosszú, alapjában lendületes, gitár- és szintiszólók dominálta önfeledt hangszerorgia, klassz, vérbeli progrock.

Erősen ellenpontozza a rákövetkező lassú, nyugodt, melodikus, bár kissé unalmas More Than I Deserve. A Sound Advice az egyetlen kevésbé karakteres dal, és jóllehet nem lóg ki a lemezből, könnyen felejthető darab.

Az albumcímadó, szinti-dominálta 10,000 Days kissé himnikus és erősen melodikus dal, amolyan nagyon Wetton-Downes-os/Asiás.

Végül a lendületes It Never Ends ismét egy erős és tipikusan Sagás nóta, bár záródarab mivolta ellenére nem üt szinte már szokásos módon nagyot, amúgy különlegesen erősek a riffjei.

 

 

A 2009-es The Human Condition, ahogy már utaltam rá, kilóg a sorból. (Nagyon kis részben amiatt, mert szerintem a Saga legjobb lemezborítójával bír: fából, esetleg fémből készült emberi fej és kezek, homlokán keresztül látható agya helyett fogaskerekes szerkezet hosszú fémtengellyel, nyaka körül rokokós fodros zsabó).

Nem Sadler az énekes-frontember (ha jól tudom, a kislánya születése okán szállt ki, de persze lehettek más, zenekarbeli okok is), hanem egy nagyon más karakterű hang, Rob Moratti, és ezzel összefüggésben az album stílusa is határozottan más mint az eddigieké (és mint az eztán következő kettőé). A jóember amúgy kitűnő hangja a megváltozott stíushoz nagyon illik, olyannyira, hogy vélhetően egyenesen az ő hangjára írták Crichtonék a dalokat.

A stílus, a hangzás tehát nem igazán a megszokott Sagás: ha 2009-ben annyira ismertem volna a Sagát, mint most, és anélkül hallgattam volna a lemezt hogy tudom, ki az előadó, valószínűleg csak sokadjára tippeltem volna rájuk. Persze ott vannak a nagyon jellegzetes riffek, és Gilmour szintijátéka sem annyira más, mégis. Túlmenően azon az önmagában a csapattól még nem szokatlan tényen, hogy kifejezetten gitárcenrtikus az album, a zene sokkal inkább hasonlít egyes neoprog bandák (Pendragon, Arena, Galahad, Pallas, némileg IQ) új, karcosabb stílusához - sőt helyenként már progmetálba megy át -, mint az eddigi bármelyik Saga-albumhoz.

Innentől kezdve aztán az embernek vagy tetszik, vagy nem: nekem éppenséggel bejön, pont mert annyira más, és mert kifejezetten élvezem Moratti hangját, stílusát, és mert sok kitűnő dal van rajta - viszont örülök hogy azóta ismét Sadler az énekes: egyszerűen mert a Sagát a "Sagasága" okán szeretem.

 

Az album két legerősebb dala szerintem az első kettő. A lemezcímadó The Human Condition paradox módon épp az instrumentálissága okán a leginkább Sagás szám: az ének helyett főszerepbe kerülő riffek könnyen elárulják Chrichtont, a szintik is elég Gilmourosak, továbbá nagyon emlékeztet az előző album remek Corkentellisére, persze annál kicsit keményebb; a valamennyire amúgy mégiscsak szereplő ének, azaz inkább "kántálásos" vokál pedig nagyon Yeses.

A lemezről leginkább a Step Inside-ot élvezem, bármennyiszer tudnám hallgatni, jóllehet ránézésre elég egyszerű darab; mégis, az egész úgy tökéletes, ahogy van: biztos vagyok benne, ha bárki más énekelné Moratti helyett, nem találnám ennyire bitangjónak.

Kicsit TFK-s az egyetlen lassabb, nyugodtabb a Hands of Time, szép lassan fokozódó drámaisággal, amúgy nagyon rendben van ez is. Az Avalon szintén nagyon ütős cucc, klassz melódiával, unikálisan ható, skót dudát utánzó szinti-vonulattal. Az A Number with a Name egy lendületes, jófajta, Rush-ízű heavy prog, a leállásaiban némi Gentle Giant-beütéssel.

A Now Is Now és a Let It Go a két legkevésbé karakteres és erős szám, inkább csak úgy elmennek.

A progmetálos, dinamikus Crown of Thorns témái fantáziadúsak és melodikusak.

Végül a fő témájában nagyon Gentle Giantes You Look Good to Me az eddigietől nagyon elütő, könnyed, laza hangvételével kifejezetten szórakoztató és erős dal.