Két évvel később, a The Beginner's Guide to Throwing Shapes-szel fordul végre a kocka, és nem is kicsit. Ez egy meglehetősen jó anyag, szerintem sokkal jobb, mint amilyennek pl. a progarchives-on értékelik - hovatovább a Saga egyik legjobbja. Messze járunk már zeneileg az első két-három albumtól, azok new wave-es beütésétől és szintis dominanciájától, de ez jelen esetben - ellentétben az előző albummal - nem baj, sőt természetes is. A lemez kissé elektronikus hangzású, ugyanakkor határozottan gitárcentrikus; Crichton itt kezd igazán kiteljesedni, elképesztő néha, amit itt a riffjeivel művel. Egyébként innentől datálható az az alapvető sound, ami aztán (1999-től újrakezdődően) jelen pillanatban is meghatározza a Saga zenéjét. Miután itt sem külön billentyűs, sem dobos nincs (azaz van Sadler és a két Crichton, mint már a Wildest-en is), a ritmusalapokat dobgép adja, de ez sem baj, a dalok ugyanis elég erősek ehhez. Erősek, érdekesek, karakteresek.
Pont ilyen az induló How Do I Look is, izgalmasan összetett ritmusú, a két Crichton fantasztikus összjátékával. A könnyedebb Starting All Over a legkevésbé erős dal, a feszes ritmusú Shape viszont már az egyik legerősebb, Crichton zseniális alapriffje eléggé Angus Youngos.
A lassabb, billentyű-dominálta Odd Man Out szép és izgalmas, jó hallani végre akusztikus gitárt is.
A The Nineties igazából nem egy erős dal: szinte túljátszottan gépies, repetitív alapú, nyolcvanas évek végi hangzású, tele akkoriban divatos effektekkel, nekem mégis bejön; talán a hatásvadász dallama, a vokálja, a keményen és határozottan riffes alapja okán, vagy mindez együtt... nem tudom.
A Scarecrow a lemez messze legkeményebb száma, a gitár többféle témát többféle torzítással, hangszínnel játszik, akár többet is egyszerre, és jó benne a rövid rappelő betét is. Dallamban nagyon erős a sodró lendületű As I Am, Crichton pedig szinte ragyog...
Kevésbé jó a tempós Waiting in the Wind, ám nagy erénye a középtáj instrumentális betétje, benne Crichton parádés játékával.
Végül a leghosszabb és legjobb dal (amúgy az egész életmű egyik legjobbja), a Giant, ami egy gitáralapú, remek progrock: lassú, de rövid bevezető téma, a feszes ritmus kisebb-nagyobb leállásokkal tűzdelt, az öblös basszus és a fő gitártéma karakteresek és emlékezetesek, a melléktémák pedig - köztük például a mandolin-utánzat - meghökkentően sokszínűek. "Time goes by"...
Soha annyi idő nem telt még el két Saga-album között, mint most: a The Security of Illusion '93-as, a csapat ismét teljes. Mindezek ellenére, pont ellentétben az előző lemezzel, a Security szerintem erősen túlértékelt album. Túl sok benne a közhelyes és középszerű dal: sajnos nem sokkal több az egész, mint egy átlagos nyolcvanas-kilencvenes évekbeli hardrock-lemez. Crichton túlságosan domináns riffjei kevés kivétellel elég fantáziátlanok, mögötte Gilmour billentyűi alig jutnak szóhoz, és Sadler a hangjával hiába van csúcsformában, túl sok benne a tipikusan hardrockosan/glam-rockosan maníros árnyalat és hajlítás.
Hangulatos a rövidke, tangóharmonikás nyitódal, az album végén ugyanez, jó ez a keretbe foglalás. A Mind over Matter és a Stand Up a lemez két mélypontja, fantáziátlan és hatásvadász hardrock mindkettő. A Once Is Not Enough-nak a későbbi DT-t idéző nyitása nagyon jó, a verzét végigkísérő decens szintiszólam és az instrumentális betét is tetszetős.
Erősen közhelyes a lassú és egyértelműen slágernek íródott Alone Again Tonight, az I'll Leave It in Your Hands pedig egy Whitesnake-ízű, sima hardrock.
Az album egyik legjobbja az akusztikus, hangulatos címadó, már nagyon hiányzott egy ilyen a Sagától, jól áll nekik. Az amúgy eszetlen jó progosan induló, viszont kissé lapos Days Like This szintén a jobbakhoz tartozik, még ha nem is Sadler énekli.
A rövid Voilá ugyanaz billentyűkön, mint a Security akusztikus gitáron, jó és üdítően ható. A tempósan zakatoló No Man's Landnek csak a viszonylag hosszú, gitáros instrumentális része tetszik.
Végül a Without You: az albumcímadó mellett a másik igazán jó dal, lévén kicsit árnyaltabb, mint bármelyik másik szám, bár a hardrocktól ez sem igazán rugaszkodik el.
Másként, de szintén nem jó Saga-album a ’94-es Steel Umbrellas, jóllehet annyira azért nem rossz, mint amilyennek tartják. (Ha jól tudom, ők maguk erre a az anyagukra a legkevésbé büszkék, pedig szerintem van ennél két rosszabb is). Stílusában, az alapvetően poposan kommersz irányultságában a Behaviourhöz hasonlít, persze a nyolcvanas helyett kilencvenes évekbeli köntösben.
Nem tesz jót neki, hogy a Sagától szokatlan módon nagyon nem egységes anyag, nincs egy határozott, markáns irányultsága: van egy alapvetően harsány (ál)funkys, háttérvokálos és fúvósokat szintivel imitáló pop-rockos vonal, ám ezen kívül még könnyedebb Saga-hangzás (You Were Not Alone), csendes ballada (I Walk with You), és billentyű-dominálta melankólia (Say Goodbye to Hollywood) is található itt.
A 11 dalból csupán négy az, ami igazán erős. A nyitó Why Not? pont a legerősebb, friss és funkys-rockos. A Shake That Tree nem egy bonyolult darab, ám a női vokálos refrénjével és dögösen funkys riffjeivel elég hatásos. A szintis-akusztikus I Walk with You szép és érzelmes, a Feed the Fire pedig a végére végre egy igazi funky, élvezetes gitár- és basszustémával.
