Érdekes nyelvtörténeti momentum az is, hogy a mai spanyol nyelv őse, a középkori spanyol vagy óspanyol (castellano medieval) a X-XI-XII. században még csak egy helyi jelentőségű, viszonylag kis területen (Ibériai-félsziget északi részének közepe) elterjedt nyelv volt. Ráadásul volt több másik regionális ibero-román nyelv, amely az óspanyollal  párhuzmosan létezett. És itt nemcsak a katalán és a portugál ősére gondolok, hanem az ún, navarro-aragonés és az astur-leonés csoport nyelveire. Ezeket a nyelvtudomány önálló, a spanyoltól különálló nyelveknek számítja. Mára nagyon visszaszorult a használatuk, lényegében majdhogynem eltűnt, Észak-Aragónia területén néhány tízezer ember használja az aragonést, Castilla-León északi részén meg talán még annyi sem a leonést. A középkorban, a XV. sz. előtt azonban mind az aragonés, mind a leonés jóval elterjedtebb volt, nagyjából a spanyollal (castellano) azonos területen beszélték.

A reconquista során azonban a castellano bizonyult a legéletképesebbnek, az terjedt el leginkább a móroktól visszafoglalt területeken.

Igazán nagy karrierje azonban akkor kezdődött, amikor a XV. sz. végén ezt tették meg a kialakuló spanyol birodalom fő nyelvének, ill. spanyol gyarmatosítók, katonák és telepesek tíz- és százezrei magukkal vitték az amerikai kontinensre.

Ma a spanyol az angol és a kínai után a világ egyik legelterjedtebb nyelve, mind földrajzi elterjedését, mind a beszélők számát tekintve.