> A jelentése viszont lóti-futi, kikiáltó, szószóló.
Ballagi Mór (1873): „Csahos, mn. tt. –t, v. –at; nagy száju, ugató; csahos kutya, csahos ember.”
Czuczor-Fogarasi (1862–1874): „CSAHOS, (csah-os) mn. tt. csahos-t vagy —at, tb. —ak. Ugató, locsogó. Csahos kutya, csahos ember. Előcsahos, azaz a községnek szónoka. szószólója. Falu előcsahosa. Alsó irásmódba való kifejezés.”
A mai ÉKsz szerint: „csahos (5) I. mn Ami csaholni szokott. Csahos eb. II. fn pejor Aki vkinek az érdekeit nagyhangúan szolgálja. Az ellenfél csahosai. [↔csahol]”
Én személyesen sem ismerem, ill. a fenti idézett szótárakban sem látom a megadtad jelentést. A ’szószóló’ persze azonosnak tűnik, de ez mindkét jelentéssorozatban a legutolsó, jelentésbővült elem.
> Viszont a képzésmód kicsit furcsának látszik, mert "csah" szó nincs.
Ismert viszont a magyar nyelvleírásban (is) a fiktív tő fogalma, amely olyan szótövet jelöl, amely önmagában nem jelenik meg lexémaként, de szabályos képzésű származékai vannak, így belőlük kibontható. A nyelvtörténet szeszélye hozta, hogy az alapszó korán kiavult, de a származékok megmaradtak.
A Zaicz-féle etimológiai szótár fogalomtára a fiktív töveket éppen a szorít és szorul igék közös szor- tövével szemlélteti. Ez éppen kapóra jön most, ugyanis utalhatok itt ennek az –s melléknévképzős szoros származékára Ezzel hasonló szóbokrot kapunk mint a csahol, csahog, csahint, csahít (csahitál), ill. csahos, amelyből ugyanígy kibomlik a csah- fiktív tő.
A fenti szor- (< finnugor *śorɜ) tő igenévszó volt, tehát ugyanaz a tőalak szolgált igei és névszói használatban is, mint a mai magyar fagy szó esetén, ezért kaphatott ige- és névszóképzőt egyszerre. A hangutánzó tövek általában igeképzőkkel illeszkednek a szókészletbe, de a tő önmagában használva főnévi jellegű: meg sem mukkan : egy mukkot se szól. Az, hogy ezeknél a töveknél az –s melléknévképzős származékok ritkák, nem jelenti azt, hogy ne jelenhetnének meg, pl. a Google-lel találtam azt, hogy „nálunk nagyon placcsos idő van”, vagy Kis-Tamás katonai szlengszótára szerint „bummos fn és mn (gyak. tsz.-ban) ritk, gúny Tüzér; ló.”
A Ciorănescu-féle román etimológiai szótár (DER) említi a román cehăi ’ugat; bosszant’ igét, amelyet kifejezetten összekapcsol a magyar csahol ige csah hangutánzó tövével. Így ez a csah- tő tágabb körben is kimutatható.
A csahos szót egyébként az EWUng 1831-ből adatolja. Ez önmagában elég késői ahhoz, hogy a csausz < török ça(v)uş szóval összekössük. Ez utóbbi ugyanis úgy tűnik, csak addig volt aktív része a magyar nyelvnek, amíg „török világ” volt, utána kiavult, illetve csak történettudományi szakszóként maradt meg. Tehát számomra az időbeli kapcsolat sem látszik.
