A kiágazás hűlt helye Környén.                              Az egyetlen maradvány, egy betonhíd.

                            

                                    A vonal helye ma...                                      ...és a bánya-osztályozó csillepálya rajza.

  (Az előző képeken azért vannak az osztályozó betonalapjai körül olyan csodálatos növények, mert kiskertek létesültek ott azóta, és az alapok egy része odabent is van.)

A BÁNYA TÖRTÉNETE

A területen haladt keresztül az akkori Bánhida—Vértessomló községeknek és a velük szemben lévő Környe község közös határvonala, ami egyben a szén­medencében bányászatot folytató Magyar Általános Kőszénbánya Rt. lefoglalt szénjogi területének határa is volt, és a szomszédos Környe községig terjedt. 
Az ezen túl fekvő — jelentéktelennek ítélt — környei te­rület viszont már nem tartozott a szénjogilag lefoglalthoz. 

A Vér­tes hegy­ség egyik nyúl­vá­nya, a Somló-hegy tövétől 500 m-re 1903. feb­ruár 16-tól kezdődően végez­ték az első kutató fúrá­so­kat, ame­lyek már­cius hónap­ban is foly­ta­tód­tak. Elő­ször 44,9 m mély­ség­ben, más­fél méter, majd 78 m mély­ség­ben 0,8 m vas­tag szén­ré­te­get talál­tak. Ezután befe­jez­ték a kuta­tást, mert később sem értek el jobb ered­ményt. Gya­kor­la­ti­lag évekig nem foly­tat­ták a munkát.

1907-ben a magyar állami bányászat figyelmét is felkeltette ez a szénterület, de a 142. sz. fúrólyuknak az addigi ismeretek miatt kétkedéssel fogadott eredmé­nye és az esetleges kisméretű környei beszögellés nem sok reményt adott, ezért nem követte bányanyitás.

Végül 1910-ben a bécsi Hauser Lipót nagykereske­dő cég megbízásából Zsigmondy Béla mélyfúró vállal­kozása — az említett tatabányai fúrástól nem nagy távolságra, de már környei területen — ismételten megfúrta a széntelepet (5 m vastagságban, kiváló minő­ségben). 

A szakmai körökben most már beigazolt és éppen ezért meglepetést keltő eredményt a Környe községre kiterjedő külön szénjog megszerzése, majd gyors bányanyitás követte, aminek révén a "Hungária Kőszénbányászat, Hauser Lipót és Társa Rt." nevű vállalat 1911-ben megindította a szénterme­lést:

1911. feb­ruár 9-én Kör­nye hatá­rá­ban 2–3 m mély­ség­ben a fel­színtől jó minő­ségű bar­nakő­sze­net talál­tak. Az első csille sze­net feb­ruár 19-én ter­mel­ték ki. Május­ban kül­színi műve­lés­sel indult meg a ter­me­lés. 

Még ebben az évben meg­kezd­ték a Lipót akna mélyí­té­sét, amely 99,19 m mély­ségű lett. Ez lett a szál­lító akna.

1913 ápri­li­sá­tól decem­ber 06-ig meg­épí­tet­ték a 81,44 mély­ségű Ferenc aknát, ez volt a bánya lég­ak­nája. 1913. július 03-án a bánya­te­lek-ado­má­nyo­zási bánya­ha­tó­sági vég­tár­gya­lá­son egy lakó­te­lep meg­épí­té­sét tet­ték lehetővé a kiszol­gáló léte­sít­mé­nyek­kel együtt. 

A mélymű­ve­lésű bánya­tér­ség kiépí­tése 1914–1915-ben tör­tént meg.

A részvények 50%-át 1924-ben Freud Béla szénnagykereskedő vette át, aki egyébként is már egyedáru­sítója volt a környebányai szénnek. 1911-től az 1930. évi beszüntetésig, illetve kimerülésig összesen 1 395 kilotonnát hoztak a felszínre.

Az aknaszállítás lebonyolítását a 13,5 m tengely­magasságú, vasszerkezetű aknatoronnyal bíró Lipót aknában egy fekvő 2 hengeres, 150 lóerős, alacsony nyomású gőzgép végezte, 1800 mm átmérőjű, 2 dobos szállítógép segítségével. A kötélsebesség 2,5 illetve 4,5 m/perc volt személy, illetve teherszállításnál. A gép a csehországi Breitfeld, Danek és Schlan cég gyártmánya volt, mely leszerelés után a jogutód pilisszentiváni Ist­ván aknán újra felszerelve 1969-ig üzemelt. 

A Ferenc akna (ugyancsak 13,5 m magasságú vasszerkezetű toronnyal felszerelve) kisméretű szállí­tást eleinte egy kis gőzvitla, 1923-tól 80 lóerős, villamos meghajtású, 1600 mm átmérőjű 2 dobos szállítógép bonyolította le 2,5 m/perc sebességgel. 

A bányatelep energiaellátását saját villamoserőmű végezte (sűrített levegőt nem alkalmaztak).1924-től min­den lakás­ban volt vil­lany. A telep­nek saját áram­ter­melő dina­mója, és a bányá­nak nagy tel­je­sít­ményű gőz­gépe volt. A kör­nyező paraszt­há­zak­hoz képest az itteni laká­sok kor­szerűek vol­tak. 

A bányaüzem jól felszerelt külszíni javítómű­hellyel rendelkezett (kovács, lakatos, forgácsoló, villa­mos, ács és asztalos). Gatterrel és kör­fűrésszel felszerelt fatelepük is volt.

1923-ban állítottak fel — hatósági előírásra — bá­nyamentőállomást, melynek felszereléséhez tartozott: 9 db 1920-as Dräger 2 órás mentőkészülék, 1db Pulmotor, 1 db oxigéntöltő szivattyú, 1 db gyakorlatozó mun­kagép, 12 db kézi villanylámpa, 1 db gyakorlótáró. Az állomás kiképzett legénysége 15 főből állt, és egy pa­rancsnokból, illetve helyettesből. 

A földalatti és külszíni építkezésekhez egy kisebb teljesítményű téglagyártó üzemet is fenntartottak. Az önálló vállalatot képviselő bányaüzem a ma­ga idejében megfelelő szociális létesítményekkel is bírt. Így a valamennyi dolgozót felölelő bányatárs­pénztár kezdettől fogva fennállt, saját orvossal és rendelővel. 

3 tantermes iskolájuk volt, 3 fős tantestülettel. Az első világháborút követően munkásotthon létesült, munkás kantinnal, táncteremmel, alkalmazotti étkez­dével, gondnoki lakással. Önálló bányászzenekaruk is volt. Aktív sportélet alakult ki a telepen, labdarúgás­sal, kugli- és teniszjátékkal.

A kedvező gazdasági körülmények közt folyó bányászkodásnak 1930-ban részben a szénvagyon kimerülése ve­tett véget. A Tata­bá­nyai MÁK Rt. 1934-ben meg­vá­sá­rolta az összes léte­sít­ményt, a lakó­há­za­kat, a bányát. 

Újra pró­bál­ták indí­tani a ter­me­lést, de a futó­ho­mok miatt fel­hagy­tak vele, és vég­leg befe­jez­ték a bányamű­ve­lést. A tele­pü­lés laká­sait a benne lakók­nak elad­ták, ked­vez­mé­nyes hitelre. A mun­ká­sok más kör­nyék­beli bányák­ban álltak munkába. A gépe­ket lesze­rel­ték, egy részét Pusz­ta­vá­mon, a töb­bit a pilisi bányák­ban helyez­ték el.

(A környebányai adatok nagy részét dr. Ajtay Zol­tán okl. bányamérnök szolgáltatta, aki a vállalat alkal­mazásában állt több éven át.) 

http://kornye.hu/kornyerol/kornye-tortenete-jelene/kornyebanya-tortenete

http://www.jamk.hu/ek/public/08031101/a_tatabanyai_szenbanyaszat_tortenete.pdf