Ki tudja lehet, hogy jobban azonosulunk azzal a képpel, amit mások alakítottak ki rólunk, mint a saját valódi személyiségünkkel, és a többiek kitalációi egyféle módját adják a társadalomba való beilleszkedésnek. Bár vannak, akik a rokonoknál is jobban ismernek. Még annál is, aki szállást adott a méhében és világra hozott, mert a szeretet szemüvegén keresztül néz téged, aminek fényében megmutatkozik, amik lehetünk valamikor...

Albacete-ben, Mancha székhelyén születtem 1917 április 10.-én. Jó, ha tudod ezt, mert nálad van az életrajzom, és egyszerűbb egy papot becsapni, mint egy orvost. A barátnőm, Olga Guillot, a nagy kubai boleró énekesnő szokta mondani, hogy az idő múlásával mindig más dátumokat kell adni, mert így lesz pontos: zavarosnak hat. Más körülmények között rejtettnek hat. Igen, a puszta kacérkodás vagy szórakozás miatt. Már túl sok ilyen ötletét hárítottam el életemben. Teljesen tudatában vagyok annak, hogy mit fogok neked most elmesélni kedves doktornőm és barátnőm, szükség van a legteljesebb valóságra. Hosszú időn át hallgattam erről a történetről, és a nyomát is próbáltam kitörölni emlékezetemből, mintha az a mocsok és homály, amit mások tartottak felőle, igaz lett volna. Néha annyira felvállaltam a hazugságokat, hogy együttműködtem velük, és a hazugságaik alapján írtam át a saját igazságomat. Ki tudja, talán azért működünk együtt ellenségeinkkel, mert bűntudatunk van, hogy túléltük azokat, akiket szerettünk, és az igazságtalanságnak, káosznak és homálynak ez a szelete engedi, hogy ilyen aljasságok néma tanúi legyünk. Ezért nem kell hallgatnom többé. Hogy a homály csillapodjon életem végére.

Hidd el, soha nem voltam ostoba. Igazából, az, hogy nem voltam nagyon talpraesett, sok kellemetlenségtől kímélt meg. De senki sem tud saját lényétől menekülni, és ha megpróbálja ezt tenni, hibázik, akárcsak én tettem nem egyszer. Az a legrosszabb az egészben, hogy a billog rajtad van, ezért próbálod visszafogni magadat, és így kitartani egy tévedés mellett. A kifogás, hogy nem akartam másoknak ártani, igazán nemes kedves Rosa, de te jól tudod, hogy miről beszélek, csak azért van, hogy ne menjek szembe a saját életmmel. A fájdalom olyan seb, ami folytonosan éget, de ahogy egy másik nagyszerű barátnőm mondta, meg kell ismerni, és fel kell dolgozni, hogy élni tudjunk.

Bármennyire is próbálkozom, hogy kitöröljem az emlékeimet, amiknek a felismerése és előásása háromnegyed évszázadomba kerültek. El kell felejtenem a kitalációimat, hogy ne keverjem össze a valósággal. Barátnőm, van valami rosszabb a félelemnél és a fájdalomnál, mégpedig az, ha már nem félünk semmitől, és nem várunk semmit. Nincs ennél semmi csüggesztőbb és veszélyesebb, mert ha nincs mit veszíteni, akkor az élet gondoskodik arról, hogy legyen, így biztosítja, hogy továbbra is létezzünk. Egyik ilyen ok, talán a legfájdalmasabb tanúskodik a múltról, és ítél arról, kik is voltunk valójában. És ezzel már elérkezett a pillanat, hogy leszámoljak az önáltatással. Ez kijár nekem és Federico-nak. Egyetlen bűnünk az volt, hogy szerettük egymást, és ez, biztosíthatlak róla, jobban sértette azokat, akik kívülállónak érezték magukat, az öröm, hogy nem részesei ennek, amit Isten elítélt. Ez a mindenható Atyaisten, akiben továbbra is kételkedem, még most is, mikor biztosan közeledik az utolsó órám, de ha létezik, nem büntethet a fő parancsáért, a szeretetért.