(Bauuari) telepítettek le. Ők valószínűleg a püspöki birtokokról származtak. Valamivel több mint 90 telket birtokoltak. Egy kisebb telepescsoport jött Karintiából (Carentani) s őket a dombos mögöttes területre telepítették, ahol is mintegy 15 telket bírtak. Ez a karintiai csoport alapvetően szlávokból állt össze, s legvalószínűbb, hogy a Wörthi-tó környékéről származtak²⁵, ahol is a freisingi egyház birtokkal rendelkezett.

Kevesebb mint másfél évszázad alatt, 1291-ig, mikor is Škofja Loka (Bischoflack) újabb uradalmi összeírását elkészítették, a kolonizáció olyannyira előrehaladt, hogy tulajdonképpen be is fejeződött, mivel a rendelkezésre álló hasznosítható mezőgazdasági területet lényegében kiosztották. A következő két középkori urbárium 1318 és 1501-ből csak egy csekély telekszám növekedést mutat az 1291-es állapottal összevetve.²⁶ 1160 és 1291 között a telkek száma közel megnégyszereződött (kb. 300-ról 1181-re). A bajor telepesek által benépesített síkság ebben az időben oly sűrű népességgel bírt, hogy a rá következő évszázadokban nem állt már rendelkezésre hely újabb telkek számára. A kolonizáció a két folyóvölgy belső területei felé fordult, és a magasabban fekvő területeket is elérte (kb. 1200 méterig). Az irtási kolonizációhoz való telepesek szokásos módon a völgyi népesség feleslegéből származtak, eképpen többnyire ebben a második kolonizációs fázisban sem változtatták meg az etnikai struktúrát. Ez vonatkozik lényegében Škofja Loka uradalmára is – egy kivételtől eltekintve. A két folyóvölgy egyikének (Selška dolina/Selzacher-völgy) legkülső nyugati dombszegélyére a freisingi püspök a 13. század utolsó negyedében parasztokat telepített a már a 8. század óta freisingi tulajdonban lévő Puster-völgyi Innichenből (a mai Kelet-Tirolban). Az ottani népességfölösleg még írott forrásokból is ismert.²⁷

A Puster-völgyből származtak azok a telepesek is, akik a Bača felső folyásának dombvidékét a Soča (Isonzo) vízgyűjtő területén röviddel a 13. század közepe előtt Tolmin (Tolmein) szomszédságában belakták, ahová őket az ottani földesúr, az Aquileia-i pátriárka hozatta.²⁸ A dimbes-dombos eldugott környék volt kétségtelenül a döntő abban, hogy mindkét Kelet-Tirolból származó és egymás mellé telepedő közösség nyelvi identitását a 19. századig megőrizte. Az erősebb és régebbi bajor síkvidéki kolónia a Škofja Loka (Bischoflack) uradalomban már korábban az asszimilációs folyamatok áldozatául esett.

Végül még egy már említett társadalmi csoportra szeretnék utalni, mely az alpesi kolonizációval és népmozgással kapcsolatos. Azokról a hivatásos olvasztómunkásokról van szó, akik idegen eredetűek voltak, és a 14. században kezdtek megtelepedni az Alpokban és az „Alpokalja” területen. Az első bányászok a felső Száva-völgybe Karintiából jöttek, néhányan akár a távoli Türingiából is jöhettek.²⁹ Hozzájuk csatlakoztak később a 16. század kezdetén az itáliai Bergamóból való bányászok, akik a Bohinj (Wochein) zugban telepedtek meg. Idrija (Idria) után, ahol higanyt találtak a 15. század végén, körülbelül egy időben két bányatársasággal (egy itáliai és egy német) bányászok gyűltek egybe mindkét országból. Sokkal korábban, a 14. század kezdete előtt röviddel, Friaulból való vasolvasztókkal találkozhat az ember a Škofja Loka uradalom területén.³⁰ A hagyomány átörökítése szerint ezek Palmanovából származtak, de ez nem stimmel, hisz Palmanovát velencei erődként csak a 16. században építették föl. Ennek ellenére vitathatatlan, hogy a kohászkodás fölvirágzásával az az újlatin népesség is a szlovén Alpokba jött, amely egyébként ennek a területnek a mezőgazdasági kolonizációjában nem vett részt. A német nyelvszigetekkel szemben sem az újlatin sem a német olvasztómunkásoknak nem sikerült etnikai identitásukat hosszútávon megőrizniük.