stájerországi medencékben és völgyekben telepedhessenek le.19 Csak ezen az alapon képződött a késő középkorban – az irtási kolonizáció lezárultával, ami szabályszerűen a legközelebbi völgyekben vette kezdetét és rövid távú népmozgással járt – egy etnikailag kevert területből két homogén etnikai tömb: a szlovén délen és a német északon – a nyelvhatár lényegileg a későközépkortól a 19. századig változatlan maradt.20 A kolonizáció és a népmozgás folyamataihoz társult még az asszimiláció. Ez azt jelenti, hogy az az etnikai elem kezdett uralkodóvá válni, amelyik a régi települési területen mennyiségileg fölényben volt, miközben egyes nyelvszigetek ettől a fejlődéstől háborítatlanok maradtak. Azok a nyelvi szigetek, amelyek a késő középkori irtási kolonizáció alkalmával a nehezen megközelíthető és magasabban fekvő helyeken létesültek, jellemző módon hosszabb ideig megmaradtak, mint a nyílt vidékiek. S egyáltalán nem amiatt, mert ezek később jöttek létre, hanem azért, mert elszigeteltek maradtak.21
Hogy a kolonizációval összekapcsolódó népmozgásnak ezt az általános lefolyását és általános karakterisztikumát konkrétabban kifejtsük, jó például és modellül vonható a freisingi püspökök már említett Škofja Loka (Bischoflack) uradalma Krajnában. Ennek az uradalomnak az alapját 973-ban fektették le II. Ottó császár két adománylevelével. Ábrahám freisingi püspöknek adományozott egy kiterjedt földtulajdont az akkori Krajna központi területén, amit a 11. század derekáig még megnagyobbítottak és kikerekítettek. Az uradalom magában foglalt egy igen termékeny síkot Felső-Krajna szívében, a Szávától délre és két völgyet, melyek nyugatnak mélyen az „Alpokalja” hegyei közé nyúltak. Az uradalom középpontja, Škofja Loka, a két völgy (Poljanska Selška Sorában/Pöllanderben és a Selzacher Zeier) folyóinak összefolyásánál, a nyugati hegyvidékről a keleti síkra való átjárónál fejlődött. A Škofja Loka uradalom síkja a Karavankák hágóitól Pannoniába illetve Horvátországba vezető útnál (via Chreinariorum) feküdt. Ehhez az úthoz két további út csatlakozott, melyek a Száva és a Soča (Isonzo) vízválasztója felé lévő völgyekhez, majd hágókhoz nyugatra vezettek, s Friaul valamint a keleti területek közti közlekedés szempontjából bírtak jelentőséggel.22
Noha az uradalom az őrgrófság és a későbbi krajnai tartományurak felségterületétől nem különült el, a freisingi püspök gazdasági és igazgatási eszközök tekintetében mégis teljesen szabad kézzel rendelkezett.23 Ezen az alapon tervszerű telepítéspolitikát űztek, miáltal az újonnan nyert földsávok gazdasága intenzívebbé vált. Ezután a régi, az ott élő szlovén népesség igen extenzív mezőgazdaságát kellett az intenzívebb, a Bajorországban már kipróbált telekrendszerrel (Hubensystem) fölváltani. A földet, elsősorban a síkvidéken valamint a két völgy tágas területén lévőt, újraparcellázták, és jobbágytelkek formájában adták vissza az addigi honos népességnek, illetve új igazgatási egységekbe (officia) is osztották. Ennek ellenére a honos népesség száma nem volt elegendő ezen első kolonizációs intézkedések után sem, s a freisingi püspök új telepeseket hozatott más területekről. Ennek az első, másfél évszázadig tartó sikeres és intenzív kolonizációs nekibuzdulásnak a mérlege az 1160-ban összefoglalt Noticia bonorum de Lonka dokumentumból kivehető.24 Akkoriban az uradalom körülbelül 300 telket foglalt magába, ennek több mint egyharmada jövevényként gazdálkodó telepesé. Kereken 160 telken, döntően a két folyóvölgyben, honos szláv (Sclavi) telepesek éltek. A síkon ezzel szemben főként bajorországi telepeseket
