A szlovéniai Alpok késő középkori kolonizációs története szempontjából még egy jelentőséggel bíró jelenségről szólni kell: a fémkohászatról. A vaskohászat itt egy igen hosszú tradícióra tekinthet vissza, ami a vaskorig nyúlik vissza. Škofja Loka (Bischoflack) uradalmi könyveinek 1291-es vasleadást bizonyító adatai arra utalnak, hogy az egyéni, egyszerű paraszti vasolvasztás már ennek a gazdasági ágazatnak a 14. századi fölfutása előtt létezett, amikor az első hivatásos olvasztómunkások Škofja Loka térségébe, Bled (Veldes) és Bohinj (Wochein) zugaiba, valamint a felső Száva-völgybe értek. A kohászat jelentős állásra tett szert az alpesi gazdaságban, fölvirágzása megszüntette az addigi szociális és etnikai népességszerkezetet, új megtelepedésekkel járt és széles erdősávok kiirtását eredményezte az alpesi fennsíkokon (Pokljuka, Jelovica, Mežakla)17
Népmozgások és etnikai változások
A kolonizáció rendszerint népmozgással jár együtt, azaz jelentékeny számú ember vándorlásával kötődik össze – ha az ember az úgynevezett belső migrációtól eltekint, ami az országra jellemző népesség fölöslegének áttelepedését jelenti. A kora középkor kezdeti szláv betelepedés a Keleti-Alpok népmozgástörténetének egy olyan eseményéhez tartozik, amely ennek a területnek a történeti képét alapvetően alakította. A kelet-alpesi térség nagy része a szlávok megtelepedése révén új társadalmi, gazdasági, kulturális és etnikai struktúrára tett szert, ami aztán csak a nyugati civilizációs körhöz csatlakozásával változott meg fokozatosan. Ezen a területen is meghonosították a 9. századtól az alapvetően feudális gazdasági és igazgatási egységnek számító földbirtokkal a frank-német típusú hűbériséget, s a jobbágytelek (Hube) vált a domináns mezőgazdasági üzemegységgé. Ezek az új szervezeti formák lehetővé tették – a mezőgazdaság intenzívebbé válásával együttesen (háromnyomásos gazdálkodás) – a nagyobb termelést, a népességnövekedést, és egy új kultúrtáj kialakítását.
A frank-bajor földesurak kibővült és helyi népességgel csak gyéren benépesített birtokaik kiaknázása céljából telepeseket hoztak máshonnét, gyakran távoli vidékekről, fő szabály szerint a régi bajor birtokaikról illetve uradalmaikról. Ebben az esetben a kolonizáció távolsági migrációval párosult. Még egy jellegzetes, noha nem kivétel nélküli, szabály van erre a 10. és a 12. század közötti érett középkori kolonizációs fázisra a szlovén területen. A honos telepesek többnyire szlovének, a behozott telepesek pedig német nyelvűek voltak. Ez azonban mégsem játszott szerepet a betelepítésnél, hisz kezdetben a termékeny, könnyen betelepíthető és klimatikusan is kedvező területeket (síkságok, völgyek és dombvidékek) mindkét fajta telepessel intenzíven népesítették be.18 A német mezőgazdasági népesség kolonizációhoz kapcsolódó népmozgása a 10. században még túlnyomóan szlávok által lakott terület nagy részének elnémetesedésével mint következménnyel is járt. A kolonizációnak a könnyebben betelepíthető területekre irányuló természetes orientációja miatt a németesedés, ami kizárólag a kultúrtáj kialakításának egy természetes, gazdasági okú folyamatának a kifejezése, sem az etnikai határtól a tartomány belseje felé terjeszkedett, hanem a német telepesek „átugrották” úgymond a hegyvidéki szlovén településterületet Felső-Karintiában és Felső-Stájerországban, hogy az alsó-karintiai és középső-
